Önkéntesség: a közös többszörös

Elkallódhatott volna a kis közösség leánygyermeke, ha nem lát példaképet. Lehetett volna fogyatékosnak címkézett, segélyre váró nő, ha nem szegődik mellé a szerencse. Két lány, két történet, melyek közös jellemzője az önkéntesség és a mindennapi hála, hogy ma legszebb álmukat élhetik.

Fotó: Molnár József

Caritas Önkéntes Tábora Gyimesfelsőlokon. Száz segítő érkezett a közösségbe, hogy régi szóval kalákázzon, modernebbül kifejezve önkéntes munkát végezzen – nem várva érte honoráriumot. Serdülőtől nyugdíjasig sokan vannak és sokfélék, de mindegyiküknek szüksége van energia-utánpótlásra. A napi étkezésekért Bogdán Beáta a felelős, mellette ezer másféle munkát is végez: fuvarozik, sebet kötöz, kesztyűt hoz a takarítóasszonyoknak, kesztyűs kézzel bánik a fiatalokkal. Átlátja, kézben tartja az eseményeket, derűs, segítőkész, energikus, és csak úgy mellesleg említi: a táborzáró után indul Kolozsvárra államvizsgázni. Igen, ő az a lány, akit felfogtak a Caritasos Kallódó-program hálójába, önkéntes lett, hogy mára önkéntes koordinátorrá, szakemberré váljon.

Fotó: Gegő Imre

Abban a pici faluban, ahol kétszáz házszám volt

„Talán nyolcadikos voltam, amikor a szülőfaluban egy Kallódó nevű programba kerültem be, nevét is utólag tudtam meg, jártak ki szociális munkások csoportfoglalkozásra. Úgy hallottam, az volt a lényege, hogy az iskolából való lemorzsolódást, az egymástól való eltávolodást gátolják a közösségben. Ez sikerült is, egészen jó csoport alakult, szerveztünk bált, színdarabokat adtunk elő… Érdeklődtünk, miért jönnek, honnan jönnek, s mondták, hogy a Caritas munkatársai” – mondja, visszaemlékezve az egykori Beátára, aki nagy örömmel gyűjtötte a tobozokat, hogy adventi koszorúkészítés is lehessen a közösségben. „Ott mi már kicsivel többek voltunk, hiszen ismertük a szervezőket, mi gyűjtöttük az erdőbe a tobozt, hívtuk a falubelieket hogy jöjjenek ők is adventi koszorút készíteni, már kezdtünk szervezkedni. Talán ott kezdődött az önkéntesség, abban a pici faluban, ahol kétszáz házszám volt.”

Az egykori szervezők egyre több munkát vállaltak, bejártak Kézdivásárhelyre, rendezvényeken segédkeztek a Caritas munkatársainak. „A munkánk hasznosságának az érzése egy tizenéves fiatalnak nagy dolog, büszkeség, a képes vagyok rá érzése. Mikor rájön az önkéntes, hogy képes megcsinálni, igaz, hogy elfárad, de óriási feltöltődést kap.”

Beáta önkéntesként a Kocsis András csapatába került, neki is szegezte a kérdést: „mit kell tanuljak, hogy olyan legyek, mint te? Mosolygott, s mondta, olyan pont mint ő nem tudok lenni, de szociális munkát végzett. Így jelentkeztem én is a szociális munka szakra, pedig középiskolában az informatikát, a matematikát, fizikát, kémiát is szerettem.”

A szülők sokszor túlvédik a gyerekeket

A huszonkét éves lány mit is választhatott volna kutatási témaként, ha nem az önkéntességet. Na ő az, aki egészen biztos, hogy nem internetről lopkodta a dolgozat tartalmát. „Kutatásom témája Kovászna megyei önkéntesek: kik ők, milyen szervezeteknél önkénteskednek? Foglalkozásukat tekintve is vizsgáltam őket, néztem a motivációjukat. Fontos ez számomra, mert ha egy koordinátor tudja, mivel lehet motiválni, akkor sokkal könnyebb megtartani az önkénteseket, de toborzásban is nagy segítség lehet ez: mire, mikor mozdulnak be?”

Beáta úgy látja, az elsődleges motiváció a segítés öröme, az emberek szeretnek segíteni. „Egy mosoly, ha roma vagy hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgozunk az az ölelés, az a ragaszkodás, ha árva vagy beteg gyerekekkel az az érzés, milyen csüggedt volt, mikor érkeztünk, és amikor válunk el, a gyermek fogja a kezünket, hogy maradj még. Kiráz a hideg, amikor rágondolok. Sablonosan hangzik, hogy szeretünk segíteni, de ez tényleg így van.”

Legyek szükséges – sokan ezt tartják cselekedetük hajtómotorjának, az önkéntesek arra vágynak, hogy cselekedetük legyen hasznos, miközben a háttérben szépen alakulnak a kompetenciák senki által nem gátolva. „A szülők sokszor féltésből, vagy azért mert nincs idejük, türelmük elmondani tízszer, vagy adott esetben utánunk takarítni, inkább elvégzik maguk a munkát. Védik, és sokszor túlvédik a gyerekeket. Az önkéntesség során szabadságot kapnak. A koordinátor megbízik az önkéntesekbe, tudja, egy olyankorú fiatal mit képes elvégezni, és engedi. Nagyon ügyesek a fiatalok, van itt is olyan, aki kaszát életében nem fogott a kezében, de megmutatták, elmondták, hogy lábakra kell vigyázni, szemüveget fel kell tenni, jobbra-balra kell nézni, ennyi távolságot kell hagyni, és kaszálnak. Biztos vagyok benne, főleg a városi fiúk ezt máshol nem próbálhatnák ki. Olyan dolgok, amik hétköznapiak, itt kerülnek a fiatalok közelébe. Mert a városban, balkonablakban nem kaszálhatnak.”

Amikor elveszett a hitem minden emberi jóságban

Kérdezett, jegyzetelt, teret adva az élmények felidézésének is. „van olyan önkéntes, aki a párját találta meg, vannak, akik gyerekekkel való munkával kezdték, s bár addig soha nem gondoltak arra, hogy pedagógusok legyenek, itt rájöttek, hogy nagyon szeretik.”

Beáta szerint aki önkénteskedett már valahol, nem tudja abbahagyni. Ha éppen nincs program az egyik szervezetnél, keres egy másikat. Halmozza az élvezeteket. „Amikor rossz emberrel találkoztam, és azt éreztem, elveszett a hitem minden emberi jóságban, akkor sürgősen kerestem valamilyen önkéntes akciót, mert az önkéntesség során sok jó emberrel találkoztam. Olyan is volt, hogy felhívtam egy társamat, és egy hosszabb beszélgetés után visszanyertem hitemet az emberiségben. Egy jó ember elég, hogy visszaadja a mindenkibe vetett hitemet, és ilyen jó emberek az önkéntesek.”

Ha a Kalódó nem lett volna

Dolgozott pincérként az egyetem mellett, önkénteskedett ahol csak lehetett, míg ez év elején teljes állásban Caritas-munkatárs lett háromszéki önkéntes koordinátorként. A huszonkét éves lány e mellett pályázatokat is ír, egy ifjúsági szervezetnek alelnöke, egy sportszervezetnek is besegít. Saját maga írta napi tevékenységében benne van az ujjongás, a munka öröme is: „A Caritas velünk foglalkozó munkatársai által lett ilyen az életem. Nem tudom, hol lennék, ha nem lett volna a Kallódó program” – mondja, és onnan is látszik, hogy elégedett életével, mert mer álmodni. – „Hol leszek tíz év múlva? Vágyaim szerint szeretnék egy mesterképzést elvégezni, érdekel a gyermekvédelem, a fiatalokkal való munka, de az idősek is. Tíz év múlva, reményeim szerint lesz két diplomám, szeretném, hogy legyen férjem és gyermekem is, mert felénk úgy mondják, mindennek megvan az ideje, mint a zakuszkának és a szalmakalapnak. Bármennyire akarunk karrieristák lenni, 45 évesen szülni késő, a gyermeket fel is kell nevelni. Én szeretném megérni, hogy dédunokáim is legyenek.”

Hát így látja a jövőt Beáta huszonkét évesen, az emberekben a jót keresve örökéletű önkéntesként.

Fotó: Gegő Imre

Szerencsés embernek tartom magam

„Huszonnyolc éves vagyok. Születésemkor oxigén nélkül maradtam, egy héttel túlhordozott édesanyám, és éppen ezért pontokban sérült az agyam. Ez volt a szerencsém: inkább a mozgásomat, a beszédemet, a reszketésemet érte, az az agyam, amivel gondolkozni kell, nem károsodott, ezért gyógyszeres kezelést soha nem kaptam, kórházba soha nem kellett befeküdnöm” – így kezdi történetét Molnár Zsuzsanna. Az önkéntes táborban ő a sípályán követ gyűjtők csapatába került, pihenőidőben beszélgettünk. A leggyakoribb kijelentés a „szerencsés vagyok” volt, a legsűrűbb érzés, ami arcán megjelent, az öröm szemcsillogtatása.

Folytatta történetét: „Szerencsére szüleim olyanok, hogy nem belébúsultak, hogy nekik fogyatékos gyermekük lett, hanem elfogadtak, és mindent megtettek azért, hogy egyre jobban fejlődjek, erősödjek. Sokat jártam gyógytornára, logopédushoz… Rólam azt kell tudni, ha valamit elkezdtem, azt befejeztem, s ez így volt gyermekkoromban is. Nem emlékszem olyan érzésre, hogy ezt most miért kell csinálni. Nem tudom megmagyarázni, de valahogy ez kimaradt az életemből.”

Szerencseként könyveli el, hogy nyolcéves korában megtudták, Waldorf-osztály indul: „anyukám elment érdeklődni, és volt egy tanító néni, aki azt mondta, ő elfogad, ő megtesz mindent. Egy egészséges környezetbe bekerültem, nem kellett speciális iskolába járnom, és egyre jobban fejlődtem. Ha speciális iskolába kerültem volna, visszafelé fejlődtem volna. Sokszor kacagjuk, mert olyan helyzetben vagyok, hogy se olyan erős fogyatékos nem vagyok, hogy rászoruljak, se teljesen egészséges. Én olyan ember vagyok, hogy csak akkor tudok megnyílni, ha látom, hogy emberként néznek rám, hogy teljes értékűnek tartanak. Ha látom a sajnálatot, hogy jaj, szegény, beteg, akkor én attól az embertől távol maradok. Volt már olyan, hogy először csak sajnálkozva néztek, aztán két mondatot beszéltünk, s rájöttek, hogy mégis van valami a fejemben, akkor egészen megváltozott a magatartásuk.”

Ez a titka mindennek: hogy elfogadd magad

Az iskolában a nyolcadikos képességvizsgát úgy tette le, hogy ő diktálta, a tanárok írták. Így bekerült Sepsiszentgyörgyön a református kollégiumba. „Ott már nem volt olyan, hogy hátrányba érezzem magam, önálló voltam. Azt hiszem ez a titka mindennek, hogy elfogadd magad. Nem akartam több lenni, nem hazudtam olyasmit, amiről tudtam, nem én vagyok. Amit tudtam, azt csináltam, és megpróbáltam a legjobban csinálni.”

Diktálva érettségizett, majd a csíkszeredai Sapientián szociológiára felvételizett. Hétvégenként otthon barátaival volt, hétközben a bentlakásban. „Szerencsém volt a tanulással is: soha nem kellett magoljak, ha odafigyeltem, annyira tudtam rögtönözni, hogy a hatosom úgyis kijött.” Államvizsgájához a bentlakók fogyasztási szokásait vizsgálta, hogy mire költenek. „Én akkor ételre költöttem. Rólam azt kell tudni, hogy gyerekkoromban szüleim mindig úgy küldtek el, hogy mindenből a legolcsóbbat vegyem. Nem voltunk se szegények, se gazdagok, ott középen, de ez mindig így volt. És most, felnőtt koromban is sokszor észreveszem magamon, hogy mindenből a legolcsóbbat választom. Természetes is, mert olyan felnőtt leszel, amilyen nevelést kapsz. Anyukám akkor idegesített, most megköszönöm neki, mert mindig azt mondta, csak azt csináld, amit tudsz. Gyermekként azt gondoltam, én mindent tudok, és nem értettem, miért mondja ezt nekem? Ma már látom, ezzel a mondásával sok mindentől megóvott. Arra intett, hogy csak annyira szárnyaljak el, amennyire még egészséges, hogy maradjak reális, ne éljem bele magam olyanba, amit úgysem tudok, és akkor nem ér csalódás.”

Két gombóccal önkéntesként

Még másodéves egyetemista volt, amikor a Caritas önkénteseihez csatlakozott. Volt egy tízhónapnyi kiesés: „Egyetem után kaptam a facebookon egy olyan lehetőséget, hogy egy program keretében ki lehet menni Magyarországra önkénteskedni tíz hónapra. Egy kicsi faluban a helyi kultúrházban kellett programokat szervezni. Jelentkeztem. Volt egy skype-interjú, és mondta az ottani vezető, hogy tetszettem, mehetek. Összesen egy hét alatt zajlott le ez, tiszta egyedül indultam útnak, csak annyit tudtam, milyen településre kell mennem. Ott jöttem rá, hogy mennyi mindent tudok. Ott nőttem fel igazán. Mikor egy nagy kultúrházat be kell zárjál, és tudod, hogy tied a felelősség… első héten úgy mentem haza, hogy két gombóc volt: egy a gyomromban és egy a torkomban.”

Soha nem tudok elég hálás lenni

Lejárt a tíz hónap, hazajött, mert úgy érezte, itthon van dolga. Folytatta itt az önkénteskedést. „Idén januárban kaptam egy telefont Hubes Kingától. Hogy lenne egy hely mozgáskorlátozott számára, irodában, ügyfélfogadóként. Ők rám gondoltak, mert ismernek, szeretnek. És akkor kezdődött egy egész más szakasza az életemnek. Február 13-án volt az első napom, elkezdtem dolgozni. Ügyfeles vagyok, ha valaki bejön, útbaigazítom, vannak segédeszközeink, amiket bérbe adunk, és minden belső munkát elvégzek, ami másolás, kocsik nyilvántartása… minden olyan munka, ami pont nekem való. Ezért soha nem tudok elég hálás lenni. Jó a munkaközösség, befogadtak, segítenek mindenben… én remélem, hogy szeretnek is. Ez arra bizonyíték, hogy nem véletlenül vagy ott, ahol lenned kell. Mert ha hat éve nem megyek be a Caritashoz, ez nem így történik. Nem dolgoztak velem, de láttak programokon, tudtak rólam, ismertek, s ez elég volt arra, hogy esélyt adjanak nekem” – csillogtatja Zsuzsa a szemeit.

Saját keresete lett év elejétől, így új fogyasztási szokásait is számba vehetjük. Most nem az ételvásárlás lebeg a szemei előtt: „Szüleimmel élek még, de majd szeretnék egy külön kis kuckót, amit tudom, hogy csak az enyém, és nagyon szeretnék családot is. Egy olyan párral, aki úgy szeret engem, ahogy vagyok, és úgy fogad el, ahogy vagyok. Ez a következő álmom: hogy tényleg legyen egy családom. Mindenkinek ez a célja, társas lények vagyunk.”

A világ legjobb helyén

Reméli a saját családot, hisz eddig is megkörnyékezte a szerencse: jó barátok, akikkel bulis tinikora lehetett, édesanya, aki ápoló és barátnő is volt egyszerre, szerető édesapa és három megértő testvér. Ő, a családban a legkisebb, „a vakarék, a maradék” azt mondja, aki jó ideje úgy él, hogy hiszi: minden okkal történik, hát elfogadja, mert azt nem gondolná, hogy Isten szenvedtetni akarja.

Azt mondja, munkahelyén a világ legjobb helyén van, ám azt is szeretné, ha egyszer majd hasonló sorsúakon segíthetne: „Nekem volt egy osztálytársam, aki járókerettel járt. És olyan érdekes, hogy míg engem teljesen elfogadtak, őt kiközösítették, mert ő több akart lenni, mint aki volt, hazudozott. Éppen ez, amit szeretnék majd továbbadni: ne akarj több lenni, mert az úgyse vezet sehova. Ha önmagadat adod, akkor könnyebben elérsz dolgokat, akkor csak úgy jönnek, s be kell fogadd. Én nagyon szerencsés vagyok, mert az én életemben mindig olyan emberek voltak, akik segítettek, olyan helyzetek voltak, amik csak úgy jöttek, és csak el kellett fogadnom.”

Fotó: Molnár József

A Caritasnak hatszáz munkatársa van. Közülük kettőről írtunk itt, két önkéntesről, Beátáról, Zsuzsáról. Mindenkinek egyedi a története, de a szerencsés jelző elé mindannyiunk neve behelyettesíthető. Minden reggel, minden felébredéskor kínálkozik az alkalom kimondani: én szerencsés embernek tartom magam.

Balázs Katalin

Kapcsolódó:
Önkéntesek a Gyimes völgyében >>>
A képriport a táborból >>>
A RTV bukaresti magyar nyelvű adásának riportja (Berszán-Árus György, Dragoș Burcea, T. Bíró Hajnal, Csendes Mária Dolores) >>>