Ősz hajak, csillogó szemek – a simogatások varázsereje

Otthon – a szó hallatán legtöbben egy házra, falakra és tárgyakra gondolunk. Pedig az otthon valójában ott van, ahol érezzük, hogy valakihez tartozunk, ahol törődnek velünk, és ahol viszonozhatjuk a szeretetet – akár cuppanós nagymamapuszik kíséretében.

Az idősotthon fogalma rideg, intézményes helyként él sokak fejében, ahol az emberek magányosan, a régi életüktől elszakítva, elzárva tengetik hátralevő napjaikat, és ahová a gyerekeik jobb híján „eltették” őket, hogy ne egyedül kelljen gondoskodni róluk. A média is sokat segített abban, hogy a társadalomban egy olyan kép alakuljon ki, hogy az idősotthonok kis híján egyenlőek a börtönnel – annyi különbséggel, hogy ide ártatlan embereket helyeznek el a szeretteik.

Amikor beléptem a Pastor Bonus Papi Öregotthonba, nem rideg folyosók és fásult arcok fogadtak, hanem nevetés, ölelések és simogatások. Az első gondolatom az volt: itt valami egészen más történik, mint amit az idősotthonokról hallani szoktam. Sokkal inkább olyan érzésem támadt, mintha egy alternatív óvodában járnék – annyi különbséggel, hogy itt a gyerekek helyett ősz hajú, de ugyanolyan csillogó szemű emberek kapják és adják a figyelmet és a szeretetet.

Nem véletlenül érkeztem, a heti rendszerességgel tartott közösségi foglalkozásra jöttem, látogató szerepében. Az ápolók éppen gondosan segítették a lakókat a terembe, ahol memóriafrissítő játékokat játszottak, majd mindenki megosztotta a napi pozitív gondolatait. Hamar feltűnt: itt nem öregek, itt nem ápolt személyek vannak, hanem egy közösség. Szeretetet adnak és kapnak: nemcsak egymás között, az ápolókkal is barátságos viszonyban vannak. Nap mint nap rengeteg ölelést és simogatás osztanak meg egymással.

Megannyi bentlakó, különböző történetekkel, életutakkal, azonban egy kérdésem kapcsán hasonló volt a válaszuk: „Minek mennék vissza a régi otthonomba? Ott magányos voltam, sötétség volt, egyedül voltam…” – hangzott el több alkalommal is a délután során. Számomra meglepő volt, hogy milyen természetességgel számoltak be a megkérdezett ittlakók arról, hogy itt jobban érzik magukat, mint az otthonukban, ahol korábban csak a megszokás tartotta őket.

Vannak, akik elsőre menekülni akartak, lázadtak a helyzetük ellen, de saját bevallásuk szerint idővel rájöttek, hogy jó helyen vannak. Az ápolók számos esetben tapasztalták, hogy amint megszokták új helyüket, a simogatások varázsának hála, a virágokhoz hasonló folyamat ment végbe: lassacskán kivirultak, kinyíltak és elkezdtek ők maguk is szeretetet árasztani.

Talán épp ez az, amit nehéz kívülről megérteni: hogy az otthon nem a lemondás helye, hanem sokaknak egy új esély a közösségre. Az a gondolat, hogy az idősotthon egyfajta végállomás, teljesen szertefoszlott bennem. A családok számára sem szégyen, ha az idős szerettük számára olyan helyet választanak, ahol valódi törődést, szakszerű ápolást, meleg ebédet, biztonságot és társaságot talál. Ez a hely ilyen, Székelyudvarhely szívében, a Papkertben.

Sebestyén Emőke
Harmadéves hallgató
Sapientia EMTE, Marosvásárhely
Kommunikáció és közkapcsolatok szak