Öten, több mint négyszáz évesen a menyasszonyiruha-szalonban

Mit gondolnak, hány éves lehet a legidősebb kliense egy menyasszonyiruha-szalonnak? Lehet, hogy van öregebb is, de annak a személynek az életkora 82 év feletti kell legyen. Minap ugyanis a gyergyószentmiklósi White Angelben egy nyolcvankettedik éves hölgy próbált fel ruhát. Fokozzam? A három koszorúsleány, aki őt követte a kilencvenedik életévében lépik hamarosan. Mind a négyen a Szent Erzsébet Idősek Otthonának lakói, kísérőjük, az ötletgazda pedig Scheubeck Szeréna önkéntes lelkigondozó volt.

„Én mindent meglátok álmomban” – mondja a terv kieszelője. Scheubeck Szeréna azt is meglátta, hogyan viszi el az idős hölgyeket a szalonba, és álmát megvalósította. Egész pontosan nem is a saját álmát. „Mély beszélgetéseket folytatunk a nénikkel, én ezekből tartalékolok a fejemben. Azt jegyzem meg, hogy mire vágynak. Egyszer csoportban többen is mondták, hogy nem volt nekik menyasszonyi ruhájuk, pedig milyen szép lett volna. Terézke néni is köztük volt…”

A sóhajból álom lett, és abból valóság. Szeréna nem mondta meg, hová viszi a hölgykoszorút, csak az idősotthon elöljáróitól kéreztette el, beültette az autóba, és meg sem állt velük a szalonig. Olyan ruhaköltemények voltak ott, melyek anyagát fiatal korukban nem is ismerhették, és most lehetőség kínálkozott a felpróbálásra is. Terézke néni vállalta, és a balesetben meggörbült asszony a menyasszonyi képen szálfaegyenesen áll, ragyog, meghazudtolja duplán is korát.

Az esemény másnapján, látva e képeket, felkerestem az öregotthonban. Még mindig ragyogott, pedig élete nem volt remekbeszabott. „Nincs annyi könnyem, ami lemoshatná a bánatom” – foglalta össze egy mondatban sorsát. „Kétéves koromban édesanyám meghalt, árván nőttünk fel, én voltam a legkisebb. Édesapám boszorkányt hozott a házhoz, amit ő velünk tett, az minden volt, csak nevelés nem. A mostohám, hétéves lehettem, amikor megfogta a kezemet s a hajamat, s kidobott az udvarra. Lementem az unokatestvéremékhez. Az eszem nem mérte azt fel, hogy bekérezkedjek, az udvaron leültem egy székre, a tyúkokat etettem. Evésidő lett, engemet is behívtak, akkortól ott éltem.

Volt egy család, amelyik örökbe akart venni, nem volt nekik gyermekük, de féltek az édesapámtól, nem is említették neki. Így felhányódtam. Már dolgozni jártam, amikor egy munkatársnőm megkérdezte: ó, Teréz, maga mit vár? Mindjárt húsz éves, nem fog kapni senkit. Menjen férjhez! Nem volt kiszemeltem, sem az egyik, sem a másik nem tetszett, akivel összebolondítottak, az lett a férjem.

Októberben volt az esküvőnk. Még meg sem száradt a tinta a házassági levélen, mentünk hazafelé, jött szembe egy fiatalember. Akárhányszor találkoztunk, ő ügyvédi egyetemen volt, talált a szó, mégis megdöbbentett a kérdése: te Teréz, miért nem vártál még egy kicsit? Ha nem féltem volna a férjem haragjától, rögtön visszafordultam volna, hogy megsemmisíttessem a házasságot. Még nem volt félórája, hogy férjhez mentem, s már bántam.

Hazaértünk a néptanácstól, a férjemnek ott voltak a kollégái, igyunk meg egy pohár bort. Az üveg eltörött, a bor elfolyt. Gondoltam magamban, ebből szerencsés házasság nem lesz. Nem is volt. Két drága gyermeket hoztam a világra, amit a férjem egyáltalán nem akart… a harmadikot el kellett dobjam. Mindene ki volt fejlődve, egy pici fiúcska volt, Jézuskának neveztem el. Ez volt a sorsom, elválni féltem. Mondta is a férjem, ha elhagysz, olyan hírbe kerítlek, hogy senki nem áll szóba veled. Nem is lett volna, hová menjek, nem volt szülői házam. Gyakran jutott eszembe a másik férfi, hogy miért nem őt választottam. Aztán egyszer álmomban láttam, hogy meghalt.

A férjem is megbetegedett, gyomorrákban. Sok orvoshoz jártunk, gyógyíthatatlan volt, meghalt. Egy ideig a fiaméknál laktam, a nagyvilágba kerültem, aztán idejöttem. Ott sem akartam maradni, ide sem akartam jönni, nem akartam senkinek a terhére lenni.

Amióta megvolt a balesetem, olyan magasról estem le, mint a plafon, görbe is vagyok. Ha tükörbe nézek, mindig azt figyelem, egy kicsit álltam-e helyre. A görbeségem csak addig nem látszott, amíg rajtam volt a menyasszonyi ruha” – neveti el magát a tegnapra visszagondolva, és idézi fel újra és újra a meglepetést: „Jött Szeréna, hogy elvisz egy nagy üzletbe, s ott egy szép napot töltünk. Aztán bementünk a menyasszonyi ruhákhoz. Egyik szebb volt, mint a másik. Azt mondta, egyet vegyek fel. Restelkedtem, nem úgy voltam öltözve, a hajam sem volt rendesen megfésülve. Végtelenül kedvesek voltak a kiszolgálók, bátorítottak. Én vállaltam egyedül, a többi nő lett a koszorúslány, s mikor a vőlegényről érdeklődtek a kiszolgálók azt mondtam, van, csak kilépett a mosdóba.”

Aztán az öttagú társaság, melynek életkora összben túllépte a négyszázat, a Szent István templomba is bement, hálát adni, majd kávéztak, nézelődtek, mielőtt az otthonba visszatértek. Szerénának köszönhetően sok nevetés keretezte Teréz néni napját. Voltak benne könnyek is. Mosták a bánatát.

Balázs Katalin