Pszichés beteg? Biztonságos környezet!

„A kulcs az ablakban van a napfényben a rácsokon a kulcs a napfényben – ” (A. Ginsberg)

Nyári szünetet tart a pszichés betegséggel élők támogató csoportja. A támogató csoport úgynevzett pszichés betegeknek, azaz módosult valóságészleléssel és viselkedéssel élőknek szól. Jelen pillanatban a csoport 7 tagot számol, férfiak és nők keresnek meg különböző pszichés zavarok okozta, életvezetési problémával. A csoport múlt év Szeptemberében indult a Gyulafehérvári Caritas és az Alpha Transilvana alapítvány közös pilot programjaként.

Néhány alapelvünk (az összeset nem tudnám felsorolni, észbentartani is sok egyszerre, maradjunk a legfontosabbak mellett): biztonságos környezet. A biztonságért a csoport és a csoport vezetője egyaránt felel. A biztonságot azzal teremtjük meg, ha nem bántjuk egymást. Minden csoportban szeretem a felelősséget megosztani magam és a csoport többi tagja között, ez támogató csoportban alighanem fokozottan érvényes. Hasznosnak mutatkozik, ha időnként a vezetést vagy rész-vezetési feladatokat is átadok csoporttagoknak. Ez lenne a felelősség felvállalása saját magamért és részben a csoporttársamért. Önkifejezés szabadsága: minden viselkedés elfogadható és kifejezhető, amivel nem bántjuk egymást és magunkat. A fájdalmat és az örömet egyaránt ki lehet fejezni, elviselhető adagokban. Az életvezetést a pszichés tünetek hordozójának újra meg kell tanulnia. Tanulni kell a módosult munkavégzési képesség, a gyógyszerezés és a tünetek okozta új életfeltételekben való eligazodást, és ami ennél is több, kihozni magunkból a körülmények között lehetséges élhető maximumot. És tanulni kell élni a tünetekkel járó sérülésekkel. Az életvezetési képesség különböző fokán álló csoporttagok igazából egymástól tanulnak. A csoport maga gyakorlótér, biztonságos gyakorlótér ahol önkifejezést lehet gyakorolni és egymás tapasztalatából tanulni. Ezért ami nem tapasztalat, keveset ér. Ha van valami ami igazán használ a támogató csoportban, az saját tapasztalatom megosztása saját emberi helyzeteimről. Az univerzálisan emberi felül emelkedik a betegség okozta korlátokon. Hasonló kérdésekkel, ugyanazokkal a problémákkal küzdünk csak más eszköztárral. Igyekszem megmutatni, hogy biztonságos vagyok és elsősorban emberi lény, ami azt jelenti, nem fogok bántani senkit a viselkedése vagy a valóságészlelése miatt, de nem félek kifejezni érzéseimet úgy ahogy vannak. Olyan emberekkel dolgozunk, akiket sokszorosan bántottak a tüneteik és a viselkedésük miatt. Ezért is fontosnak tartom, hogy ne ismételjem a bántást akkor sem, ha valaki nem az általam hasznosnak észlelt irányba halad addig ameddig nem tesz kárt magában vagy társaiban. Nem tudom az útját senkinek előre, de szívesen mellészegődöm, hogy vele együtt felfedezzem. Kísérői és nem vezetői vagyunk egymásnak.

Vincent van Gogh: Az örökkévalóság kapujában, 1882.

A csoportba járók beszámolói szerint egyik legfontosabb ereménye a csoportnak az elszigetelődés és a depresszió csökkenése, a cselekvőkészség felerősödése és érezhető életminőségi növekedés. Pilot program révén, a támogató csoport indulásakor több alkalommal kérdés volt számunkra, egyáltalán mit tudunk nyújtani az ilyen betegséggel élőknek. A válasz az volt, hogy alkalomról alkalomra visszajöttek.

A támogató csoport szempontjából az egyetlen hasznos professzionális magatartás az alázat. Nem vagyunk sem szakemberei, sem tanácsosai egymásnak. A diagnózisnál fontosabb a személyes átélés és annak megosztása. Olyan mennyiségű és minőségű normalitás gyűlik össze alkalomról-alkalomra ami jó adag egészségnek felel meg. Akkor is ha szakember vagyok (kis humorral: ha szükségem is van arra a téveszmére hogy én vagyok a szakember) elkerülhetetlen hogy ne fejlődjek, változzak, azaz gyógyuljak én is ebben a környezetben.

(Bodó-Tóth Gyula)