Alzheimer Café a magyar állam támogatásával

„Boldog vagy, mert hitted, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neked.” (Lk 1,45)
Erzsébet mondja ki ezeket a szavakat, amikor Mária meglátogatja őt. Ezek a szavak az Istenre való ráhagyatkozás titkára világítanak rá. E titok megszületésének több akadálya is lehet. Kettőt nevezek meg:
1. Amikor a karácsonyi várakozást összetévesztem az erőltetett készüléssel, és csak a felszínen készülök. Ha nagyon „rágyúrok” arra, hogy minden tökéletes legyen, akkor egészen biztosan nem születik meg a titok. Erőltetett imával, „beprogramált karácsonnyal”, csak a felszínen élve és túlköltekezve, nem születhet meg a titok. Azért nem, mert titok. De azért sem, mert erőltetett.
2. A titok megjelenésének második akadálya az elvárás. Ha elvárásaim vannak, akkor már nem teszek meg mindent, ami szükséges a csodához. Ha úgy élem meg a várakozást, hogy nekem „jár az ünnep”, minden ajándékával együtt, akkor elmarad az ünnep. Ünnep ugyanis csak akkor van, ha újjászületik bennem a titok, a csoda.

„Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek.” (Fil 4,4)
Advent első hetében gyakorolhattam tekintetem felemelését, hogy ne kívülről, hanem felülről szemlélve vegyem komolyan a világot, amelyben élek. Így könnyebb eligazodni. Ha felülemelkedem, és kiszűröm a világ félrevezető hangját, akkor máris készítem az utat az Úr felé, aki bennem születik újjá. Ez volt a második hét gyakorlata. Ha ezeket a gyakorlatokat végzem, megszületik bennem az az öröm, amelyre advent harmadik hete irányítja figyelmemet.
Ez egy olyan öröm, amely nem kívülről jön, és nem mástól várom, hanem bennem születik meg úgy, hogy a felülről érkező Szentlélek átöleli lelkemet. Ezt az örömet senki és semmi nem tudja pótolni. Megpróbálhatom különféle eszközökkel és pótcselekvésekkel helyettesíteni, de – mivel ezek a menekülés eszközei – a biztos kiábrándultság és csalódottság fog rám köszönteni. Az utánzat sohasem hozza az eredeti ízét.

„ (…) és meglátja minden test Isten üdvösségét.” (Lk 3,6)
Egy kedves anekdota az utászokról szól, akikhez a délelőtt folyamán szomorúan megy oda vezetőjük, és közli velük: nagy a probléma fiúk, még nem érkeztek meg a lapátok, amelyekkel dolgoznotok kell. Erre az egyik utász a következőt válaszolja: nem baj főnök, mi tudunk egymásra is támaszkodni.
Az egymásra támaszkodás kihangsúlyozása fontos, de — amint azt az anekdotából is érezhetem — a közös út Isten felé csak akkor hiteles, ha mindenki személyesen végzi el a maga részét. Az Isten felé vezető ösvény ugyanis mindenkiben ott van. Amikor XVI. Benedek pápát megkérdezték, hogy hány út vezet Istenhez, ő azt válaszolta: annyi, amennyi ember van. Ezért kell minden embernek elvégeznie a belső munkát, a belső útkészítést ahhoz, hogy meglássa az Isten üdvösségét, ahogy Keresztelő János figyelmeztetett.

„Mikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok.” (Lk 21, 28)
Nehéz helyzeteinkben Pio atya szép hasonlata segíthet. Ő azt mondja: „Ez a világ olyan, mint amikor egy kisgyermek a varrogató édesanyja lábánál ül, és időnként feltekint édesanyja munkájára. Alulról nem lát mást, mint összevisszaságot, fura vonalkákat, és nem érti édesanyja munkájának értelmét, így ki is fejezi nemtetszését. Ekkor az édesanya lehajol, és megmutatja gyermekének a kézimunka színét. A gyerek pedig elcsodálkozik a kézimunka szépségén, és megérti azt, hogy a munka fonákjának túloldalán csodálatosan szép annak színe, ez adja meg annak értelmét.”
Az egyetlen helyes magatartás minden nehéz helyzetben ez: megállni, és felemelni tekintetünket. Felülemelkedni azon a helyzeten, amelyen nem látunk át. Ha ki akarunk jutni a ködből, fel kell emelkednünk a magaslatra, ahol minden másként látszik.