Rejtélyes csillag

Rejtélyes novellát írt Czirják Zalán. Ő az a gyergyószentmiklósi személy, aki csillagászatból doktorált és a Caritas Fogyatékkal élő felnőttek nappali foglalkoztatójának oszlopos tagja. Olvassák örömmel írását, jelezzenek vissza a szerzőnek, és reménykedjenek, hogy a történetnek lesz folytatása!

A novella szerzője, Czirják Zalán a „bázison”

Rendben, még van egy kis időm. Jó lenne, ha tudnám rendezni a gondolataimat. Így leírom a helyzetet, hátha az segít.

A nevem Páll Zoltán, 67 éves nyugdíjas, székelyföldi lakos vagyok. Egy tudományos intézetben dolgoztam, mint kutató, ahonnan pár éve nyugdíjba jöttem. Ezt a lépést egyrészt a korom, másrészt a rokkantsági állapotom miatt tettem meg. Az egyetem befejezése után, az autoimmun betegségem miatt az alsó végtagjaimat nehezen tudom használni, így kerekesszékre szorulok. A tudományos kérdések és a betegségemmel szembeni harc rendesen igénybe vett. Így most már visszavonulva, a háttérből figyelem a természettudományok harci frontvonalait. Viszont az elmúlt napok eseményei és az elkövetkező napok tennivalói nyomán visszavonulásom… hát megváltozni látszik. Úgy érzem, hogy már látom a helyzet megoldásához vezető utat, de a „kétszer mérj, egyszer vágj” közmondás tudományos verziója miatt jobbnak látom leírni a helyzetemet a kezdetektől. Ennél fogva, a hátramaradt időmet fel tudom használni arra, hogy extra biztos legyek tennivalóim indítékai frontján.

Ott kezdem, amikor pár évtizede egyik napról a másikra váratlanul egy új csillag jelent meg az égbolton. Ráadásul ezt a csillagot halványan nappal is lehet látni. A csillag, mintha a Nap újszülöttje lenne, követi édesanyját nappali útján. Keleten a Nap után körülbelül két órával kel, nyugaton a nap után ugyanennyi idővel nyugszik. A nappali kis halvány csillag napnyugta után az éjszakai égbolt legfényesebb és legnagyobb csillaga.

Az új égitest megjelenését követő napokban a híradók nem tudták eldönteni, hogy a Távol-Keleten kirobbant háborúról tudósítsanak, vagy az emberi történelem ritka, szabad szemmel is megfigyelhető szupernóva-robbanásáról[1]. Érdekes volt, hogy mindkettő esetében Távol-keleti információforrásokat kellett használjanak. Az előbbi esetében jelenkori infó-forrásokat használtak, míg az utóbbi esetben ó- és középkori iratokat. A köztudatot megosztotta a két esemény iránti érdeklődés. A csillag megjelenése legalább egy emberöltő, de az is lehet, hogy az emberiség történelme szintjén „csodajelnek” számított, míg a háború az okostelefonok sorsát „forgatta kezében”. Én pedig úgy jártam, mint Mózes, amikor a Vörös-tengeren átgyalogolt két aktív vízfal között.[2] Minkét tábor tagjai kérdésekkel bombáztak, míg engem maga a jelenség érdekelt. Emlékszem, hogy egy, a szüleimmel eltöltött vacsora alkalmával anyukám kijelentette, hogy ez a csillag az „elkövetkező változó idők égi jele”. Erre magamban így töprengtem: „Rendben, de mikor volt az az idő, amikor az idők eseményei stagnáltak? De azt hiszem, jobb lesz, ha ezt nem hangosítom ki.” Ezzel egyetértően bólogattam.

A vacsora után apukámmal felállítottuk a távcsövet, hogy közelebbről is megnézzük a jelenséget. Amint „belőttük” célpontunkat, a gyanúm beigazolódott. Ez nem egy szupernóva volt, hanem egy új bolygó! Ugyanis a távcsőben látható jelenség gyanúsan hasonlított arra a képre, amit a Vénuszról készítettek a Földről. Mégis, ha jól tudom, akkor az udvarunk a Földön van, tehát kizárásos alapon… ez egy „új bolygó”?! Ráadásul a szomszédban?[3]

A következő évben „hirtelen” véget ért az összes háború. Olyasmi hangulat fogta el a népeket, mint anno a holdra szállás alatt, csak szteroidokon. Hirtelen a geopolitikai szintéren az államokat, affiliációtól függetlenül, nagyjából két csoportba lehetet sorolni.  A „nagyhatalmak” csoportjába tartoztak azok az államok, amelyeknek volt űrprogramjuk, és nagyjából minden más állam, amelyek jólkodtak az előző csoport tagjaival. A „nagyhatalmak” maguk köré csoportosították a kisebb államok zömét, mint este a fényforrások a szúnyogokat. Így azok az államok, amelyek például háborúk által próbáltak meggazdagodni, magukra maradtak, mint színházi egyesületek, amelyek elvesztették a nézőközönségüket. Nem meglepő, hogy rövid időn belül csak két csoportról lehetett beszélni. A személyes színteremen pedig csatlakoztam a macskatisztelők klubjához. Hisz az új csillag megjelenése után a szomszédság macskáit gyakran „csillagvizsgálaton” kaptam, és őket sem igazán érdekelte, hogy mi van az okostelefonokkal. Így „rokon lelkek” támogassák egymást alapon…

A következő évtized meglepte a versenyző „nagyhatalmakat”, bármennyire is próbálták leplezni ezt a tényt. Egyetlen műhold sem tudott landolni az új égitesten. Legalábbis úgy, hogy a kapcsolatot megtartsa az irányítóközponttal. De ez nem akadályozta meg a jó embereket, hogy még jobban belelovalják magukat a „területszerzési” projektjükbe. Igaz, hivatalosan senki nem nevezte így a törekvéseiket.

A földfelszíni felvételek alapján tudjuk, hogy az égitesten a nappalok hossza hasonlít a földihez (igaz, ellenkező irányba forog). A felvételek alapján van atmoszférája és olyan időjárása, hogy lehetséges legyen a Földhöz hasonló életviszony. Így valószínűleg van egy komplex élővilága is. Négy kontinenst, két kiterjedt óceánt és számos tengert azonosítottak. A szárazföldi domborzattípusok nagy része már nevet is kapott. Igaz, találtak pár, akkor még meg nem magyarázott elemet is a szárazföldön, a vízen, sőt az atmoszférában is. Mindemellett voltak, akik már területet is vásároltak. Amin nem csodálkoztam, hisz már az évezredforduló előtt voltak holdi területtulajdonosok, annak ellenére, hogy a holdra szállás után senki sem járt arra… Így kényelmesen nem érdekeltek a területvásárlás körüli részletek. Az egészet az emberi hülyeség és kapzsiság számlájára írtam. És lapozzunk.

Pár éve, egy különleges esemény zajlott le az USA Fehér Házának udvarán. Röviden: az égből alászállt, és a Fehér Ház udvarán parkolt egy ismereten típusú jármű… és nem kapott büntetést. Emberszabású alakok szálltak ki a járműből és tájékoztatták az elnököt – akinek nagy szüksége lett volna egy állkapocsszorítóra, hogy a feje ne kapjon huzatot –, hogy visszahozták a műholdakat, amelyek a bolygójukon landoltak, és három kérésük lenne. Egy: az USA juttassa vissza a tulajdonosaiknak a visszahozott műholdakat. Tehát, tisztában voltak a Föld politikai térképével, és arckifejezésük alapján, szerintem, akarattal választották azt az államot. Kettő: több műholdat ne küldjenek a bolygójuk felé, mert helyi szóhasználattal élve: „nincs szükségük űrszemétre”, mivel szeretik a rendet és a zavartalan csillagvizsgálatot.  Amikor felolvasták ezt a kérést, az elnök egyik biztosának drasztikusan megváltozott az arcszíne. Jó kérdés, hogy szégyellte magát, a kérés megfogalmazása nem tetszett neki, vagy valamilyen űrügyi biztos volt. Vagy mindhárom … Három: kommunikációs csatornákat szeretnének megnyitni, hogy tiszteletteli és lehetőség szerint együttműködő szomszédi kapcsolatot tudjanak létrehozni és fenntartani a két égitest lakói között. Erre a tájékoztatón résztvevő összes földi biztos olyan ábrát vágott, mint a kisiskolások, akik egyszerre tudták meg, hogy nincs Mikulás. Van egy sanda gyanúm, hogy az új területhódítási illúzióik abban a pillanatban haltak meg, és a már eladott területek körüli részletek a történelem homályában fognak veszni.

A tájékoztató felvételei alapján az volt a benyomásom, hogy az elnök rettentően kényelmetlenül érezte magát. Olyan hangulata volt az egésznek, mint amikor az egyik szülő megbeszél valamit kisgyerekével. Aztán a gyerekkel együtt beszámol párjának, hogy miről is beszéltek. Ez esetben a kis gyerek az amerikai elnök volt, aki a hatvanasai derekán járt és nem volt hozzászokva, hogy nem tudott „felső pozícióból” tárgyalni. Az idegenek a szülő szerepét töltötték be, hisz türelmesek, logikusak, artikuláltak és lényegre törőek voltak. Vitathatóan artikuláltabbak, mint az elnök a saját anyanyelvén. A videófelvételeken jól érzékelhető volt sajátos, misztikus, erőteljes kisugárzásuk, amihez társult célzott humorérzékük. Eléggé nyilvánvaló volt, hogy az elnöknek esélye sem volt dominálni ezt a megbeszélést. Jó barát tudnék lenni ezekkel a lényekkel.

Hazatérésük után a látogatók Gaianak nevezték el bolygójukat, jóindulatuk és békés megközelítésük gesztusaként. Gondolom, tetszett nekik a görög istennő hatásköre és szerepe a mitológiában[4]. Meglepett, amikor megtudtam, hogy a Gaiát uraló intelligens lények nem egy fajhoz tartoznak. Nekik is vannak növényeik és állataik, mindemellett csak az intelligens lények fajainak a száma vetekedik a Földön élő összes faj számával. Az emberszabású lények fajainak nemcsak a végtagjai, hanem az egy testhez tartozó fejek száma egyaránt széles skálán mozog. Vannak olyan fajok, amelyeknek a végtagjai mellett több szárnya vagy egy uszonya is van. És akkor még vannak a nem emberszabású intelligens fajok is. Szóval a Föld élővilágát összehasonlítani a gaiaival olyan, mint egy biciklit összehasonlítani egy folyami sétahajóval. A földi konferenciákra és tárgyalásokra emberszabású lények jöttek, legalábbis sajátos módon viselt ruháztuk alapján. Ennek hatására idővel az intelligens lényekkel szemben felállított elvárásaink lassan, de megállíthatatlanul megváltoztak.

Nem voltam még akklimatizálódva az intelligens lények új, változatos felhozatalához, amikor egy esemény megtanított arra, hogy elfogadni őket nem opcionális vagy valami nagylelkű gesztus, hanem létfontosságú. Egy konferenciára készültem, amely az őserdők ültetési és karbantartási módszertanáról szólt. Online is lehetett csatlakozni és összefoglaló előadást is kellett írjak róla. Tudatosan pihentem az előadás előtt, így teljes szellemi kapacitásom bevetésére készen csatlakoztam az előadáshoz. Tíz másodperccel később már sárga kódú riadó mellett dolgozott a koncentrációs központom. Ugyanis az előadó professzor, egy középiskolás alkatú tacskó volt. Legalábbis, emberszabású teste végződéseit tacskó alkatrészek díszítették. Törzsét hagyományos kutatóruházat takarta. Tehát a fehér inge felett ugyanilyen színű köpenyt viselt, barna kosztümnadrággal, a szószék mögül a lézer-lámpáját négy ujjú tappancsában tartva, tacskó fejét figyelemelvonó módon forgatva tartotta az előadást. Hát, nehéz volt odafigyelni az előadás tartalmára, bár a professzor szépen artikulált ritmusos angolja segítségével közvetítette előadása tartalmát. Igaz, az aláfestést mély öblös hangjával oldotta meg, amivel rendesen megkavarta a megjelenített összképet. Így nem tudtam, hogy beszédstílusa figyelemmegragadó vagy -elragadó vagy -elterelő vagy figyelem-„a jó élet tudja, hogy mi” volt.

Az előadás fele körül már kezdtem „akklimatizálódni”, de ahogy mondják „ha esik, akkor zuhog”: megjelent az asszisztens, és a koncentrációs központom átváltott piros kódú riasztásra. Az asszisztens egy katonazöld színű kosztümbe öltözött, két lábon járó Garfield[5] volt. Nem viselt cipőt, így narancs színű tappancsain közelítette meg a professzort. Ezek után minden egyes momentumban, amikor szembepillantott a kamerával, a figyelmi központom munkatársainak egy része elment sziesztázni. Ugyanis az említett rajzfilmfigura önelégült ábrázata helyett, egy rejtélyesen mosolygó, feltuningolt cicaarc nézet szembe velem. Feltuningolt, mert a cicaszemek helyett kék sárkányszemekkel találkoztam.

Így az előadás alatt egy többfrontos belső harcot folytattam három különböző fél között. Az egyik oda akart figyelni az előadás tartalmára, hisz ez a munkám részét képezte. A másik részem szeretett volna játszani a professzor füleivel (és igen, ez ennyi év után is még mindig furán hangzik). A harmadik részem szerette volna cirógatni az asszisztenst. Mégsem ez volt az egész előadás csúcsa, hanem amikor egy negyedik front is létre akart jönni.

Épp az előadás menetét elősegítő munkásokra figyeltem fel, akik rettentő módon be voltak öltözve. A két munkás az asszisztens kosztümjéhez hasonló színű munkaruhát, fekete bakancsot, simléderes sapkát, napszemüveget és maszkot viselt. A munkaruhájuknak még csuklyája is volt, amit a kalapjukra ráhúztak. Tehát rendesen be voltak öltözve, miközben szorgosan hordozták a bemutatási eszközöket. Éppen azon gondolkoztam, hogy túl melegen öltöztek a fizikai munkához, amikor majdnem kiesett az egyikük kezéből egy méretes műszer. Így pár másodpercig félrecsúszott az egyikük napszemüvege. És egy szokatlanul „bizarr” képsor tanúja lettem. Egyrészt nem bőr, pikkely vagy bunda került napvilágra, hanem valami áttetsző, sötét köd. Utána nem egy vagy két szem csillant meg, hanem valami lila fényforrás. Végül a napszemüveg „magától” mozdult vissza a helyére, hisz a munkás kezei épp foglaltak voltak. Még most sem tudok rá magyarázatot, hogy mi történt ott, de mivel most ez nem lényeges, hanyagoljuk.

A gaiaiak látogatása egyre többféleképpen befolyásolta a hétköznapjainkat. Például, az utóbbi évtizedben a földiek között is egyre több varázsolni képes ember jelent meg. Ez egy relatív hosszú folyamat módfelett rohamos lezajlásának eredménye. Kezdődött azzal, hogy kiderült: bizonyos gaiai fajok számára magától értetődő a varázslási képesség, míg a földiek számára a varázslás csak egy képzeletszülte fogalom. A varázslás utáni áhítattal megszállt tudósok és a hadipar tőkéjének hála, hamar feltárták, hogy a földi környezet erősen ellenáll a varázslásnak, ami után nyomban kideríttették, hogy ennek ellenére a varázslás mégis lehetséges megfelelő kritériumok mellett. Utána sebtében feltérképezték azokat a géneket, amik alapfeltételei ennek a varázslási képességnek. Végül kinyomozták azt a spéci hatás specifikációját, ami lehetővé tette emberek számára, hogy tudjanak varázsolni. Ez, bár földi környezetben természetesen nem tud előfordulni, de a gaiaiak segítségével igen. Kezdetben a gaiaiak különleges kezelésével aktiválták a megfelelő géneket és ma már öröklődés útján természetesen születnek a földi varázslók és boszorkák. Vidám sztori azok számára, akiknek megvolt ez a gén, legalábbis a híradók szerint. A többiek, a populáció zöme közül egy rész csatlakozott az antivarázsló szervezetekhez. Ők a varázsló-családok és varázslóbarát szervezetek fonnivalóját gyűjtötték meg. Ezzel újra fellobbant a népesség különböző pártokra való feldarabolódása. Hisz az első kontaktus után csak három érdekcsoport volt: akik a gaiaiak mellett vagy ellen foglaltak állást, és a ritka semlegesek. Nem elég, hogy ezek az érdekcsoportok megmaradtak, de a varázslókkal kapcsolatban is megjelentek. Sőt, a nemzetiségekkel kapcsolatos érdekcsoportok is újraéledtek. Ha már lúd, akkor legyen kövér! Nem? Na, mindegy, visszatérve az eredeti témára…

Idén ünnepeltük a Föld első varázsló-ötödikeseit. Ezért ismerem ennyire részletesen ezt a témát, hisz kaptunk elég ismertetőt róla. Amiről nem kaptunk szinte semmilyen ismertetőt, hogy mi is a helyzet azzal a Gaiára utazók listájával kapcsolatban, ami az idén jelent meg. Ez a lista 1 millió nevet tartalmaz, ami nemtől, kortól, etnikai vagy nemzeti hovatartozástól függetlenül felszólít embereket arra, hogy a „két bolygó kapcsolatának megerősítése érdekében” költözzön át Gaiára. A listán szereplőknek nincs vétójoga. Extra gyanús a helyzet, hogy hirtelen az egész világon ötödikeseket ünneplünk, és a listával kapcsolatban a politikusok úgy hárítanak, mint rutinos ügyvédek, amikor kényelmetlen irányba terelődik az interjú.  Most miért is írok erről a listáról, és mondjuk nem a varázslás technikai részleteiről? Egyszerű: én is rajta vagyok ezen a listán. Így érdekelne, hogy ki és miért akar egy öreg mozgássérültet átkatapultálni a szomszéd bolygóra. Ha akarnak, akkor pereljenek be a kíváncsiságomért… Nem mintha el tudnának ítélni éppen a lista miatt.

A költöztetésemmel kapcsolatban kijelölt biztosok tegnap délben látogattak meg. Az ebédlőben fogadtam a két vendégemet. A földi biztos, mint aki üzleti tárgyaláshoz készült, formális öltözéket, egy napszemüveget és friss frizurát viselt. A húszasaiban járó fiatalember arca egy kicsit ki volt pirulva. Amin nem is csodálkoztam, hisz épp egy nyári kánikulahullám kellős közepén voltunk. Később jöttem rá, hogy az időjárás csak részben járult hozza arca színéhez. A másik ok, talán a nagyobbik, a gaiai társa volt. Aki, mintha egy hawaii-i vakációra jött volna (csak a helyszínt tévesztette el elég rendesen) nyáriasan öltözve, rövidnadrágot, pólót és szandált viselt. Emberszabású volt. Széles karimájú nyári kalapja alatt egy napszemüveget hordott. Derékig érő szőke, egyenes haja alól, egy pár nem emberi fül tűnt ki. Illetve, fülkagylója nem lekerekített, hanem kihegyezett volt, mint a tündéknek a Gyűrűk Ura univerzumból[6]. Csakhogy az előttem álló személy egy élő gaiai volt. Ismerve a „szakirodalmat”, nem próbáltam megbecsülni a korát, hanem csodáltam a bejárati ajtóm előtt megjelenő kontrasztos jelenetet, amikor két személy kért belépési engedélyt a házamba, az egyikük az androgün arcú egy kellemes mosollyal, a másik pedig sötét zsaru[7] hatósági komolyságot színlelve.

A kör alakú ebédlőasztalomnál foglaltunk helyet, és pár perc után már én is mosolyogtam. A gaiai halvány, csintalan mosollyal és dallamos hanglejtéssel magyarázta nekem az adminisztratív teendőket, és közben igazgatta munkatársát a szükséges dokumentumokkal kapcsolatban. Aki, mint egy kisiskolás, próbálta elfoglalni magát, és közben olyan gyakran lopott tekinteteket a gaiai, más néven „képzeletbeli első szerelme” felé, amit még nem talált feltűnőnek. Már a nyelvem hegyén volt, hogy megszólaljak, hogy: „Ember, ha nem tűnt volna fel, akkor én is itt vagyok ennél az asztalnál.” De türtőztettem magam gondolva, hogy: „Már így is eléggé pirult az emberünk, nincs amiért súlyosbítsam a helyzetét. Plusz, hálás vagyok neki. Sosem gondoltam volna, hogy mosolyogva fogom nézni saját száműzetésem előkészítését.”

Így a következő pár óra azzal telt, hogy fél szemmel figyeltem a körülöttem lejátszódó jelenetet, miközben lapozgattam, olvasgattam és aláírtam a nekem nyújtott iratokat. Próbáltam koncentrálni az iratokra, de a két vendégem figyelemelterelő közjátéka mellett, időnként elragadtak a sorsomat elemző gondolataim. Épp egy ilyen, a tehetetlenségem generálta mély gondolati spirálból ocsúdtam fel, amikor szembenéztem a gaiaival. Amint kék szeme két pár pupillájába néztem, a világ elvesztette a hangját. Éreztem, amint az agyam és a szívem között az információcsere intenzívebbé vált. Egy nosztalgikus érzés fogott el, zsibogni kezdett a fejem és a szívemtől a végtagjaim irányába hideg, de frissítő energia kezdett terjedni. Ezt az érzést első alkalommal akkor éreztem, amikor először találkoztam Abyvel. Abynek hívom azt a lényt, aki őrzi a tudományok mélységeit. Róla beszélt Nietzsche, amikor figyelmeztetett a mélységek váratlanul figyelmes tekintetével kapcsolatban[8]. Nem túl barátkozó, így megértem, hogy sokan szörnynek nevezik. De ha nem futamodsz meg tőle vagy a mélységektől, akkor idővel kalauzoddá, sőt hű barátoddá válik. Neki is két pár pupillája van. Viszont azt hittem, hogy ő csak az én képzeletem szüleménye. Erre fel valaki hasonló típusú szemekkel ült velem egy asztalnál. Amikor Aby képének felidézése után végre kezdett engedelmeskedni a szájam, meg akartam kérdezni a gaiait a szemeiről. Erre látogatóm mosolya megváltozott. A csintalan ábrázata átváltozott egy nosztalgiával átitatott vágyakozó édes-keserű arckifejezéssé. Tekintetével azt táviratozta nekem, hogy „én is akartam találkozni veled”. Így ezen a napon már másodszor, és nem utoljára, hirdettek sztrájkot a hangszálaim.

Közben a fiatalember befejezte a papírok rendezését és fülig érő mosollyal, mint dolga végeztével egy kisgyerek, várta a dicséretet. A gaiai széles mosollyal meg is köszönte kollégája munkáját. Ettől emberünk arcszíne átváltozott homár színűre. Gondolom, a látvány következtében, a gaiai behunyta az egyik szemét, és miután így vetett egy pillantást a még mindig néma ábrázatomra, kollégája felé fordult. Felkönyökölt az asztalra. Fejét az egyik öklére helyezte. Végül a nyitva maradt szemében felvillanyozott csintalansággal a következő kérdést tette fel: „Most jut eszembe, a jegyesed nem azt kérte, hogy hívd fel őt, amint megtaláljuk az emberünket?”

A fiatalember kettőt pillantott. A kérdés feldolgozása után sebesen kihalászta az egyik zsebéből az okostelefont. Majd gyorsan játszott pár kör pingpong-ot az okostelefonjával a két keze között. Amint biztosította telefonját mindkét kezével, kirohant a házból.

„Aszta, ha utasította volna, sem ment volna ki ilyen gyorsan – jegyeztem meg halkan a menekült irányába fordulva. Közben magamban: „Jé, visszajött a hangom!”

„Valamiért azt éreztem, hogy szeretne valamit kérdezni tőlem négyszemközt.”

A gaiai buddhai nyugalmat sugározva, becsukott szemekkel, két kézzel megfogta teáscsészéjét és válaszolt két korty között. „The understatement of the century[9]” – motyogtam félhangosan.

Egyik szemöldökömet felemelve fordultam szembe a gaiaival. Majd üres tekintettel néztem a teásbögrémet, miközben azon gondolkodtam, hogy mit is szeretnék mondani vagy kérdezni. Hirtelen tanácstalan voltam és szorított az idő. Majd egy mély levegővétel után tekintetemet a gaiaira emeltem, aki még mindig nem nyitotta ki a szemét, de valamiért mosolygott, és elkezdtem hangosan kimondani a gondolataimat: „Van egy sanda gyanúm, hogy nincs időnk minden kérdésemre vagy gondolatomra… – erre kinyitotta az egyik szemét és a nyugodt mosolyról átváltott egy csintalan megértőre – Így egy kérdésem van: miért akarnék én Gaia-ra menni?”

Ekkor én csuktam be a szememet és kortyoltam a már kihűlt teámból. A tárgyalópartnerem nyugodtságát próbáltam imitálni. Valószínűleg rosszul, hisz sok mindent éreztem, csak nyugodtságot nem. Előttem voltak azok a papírok, amelyek hivatalosan ki fognak szakítani nemcsak a környezetemből, hanem technikailag ebből a világból, amelybe beleszülettem. Én pedig egy asztalnál ültem azzal a személlyel, akinek az volt a feladata, hogy gondoskodjon az aláírásaimról. Nem mintha lett volna választásom, annak ellenére, hogy hivatalosan „a világ javát szolgálva önkéntesen” vállalkozom erre az útra.

Ekkor magamat is megleptem. A belső érzéseimet vizsgáltam, amikor rájöttem, hogy a felszínhez közeli viharos örvények alatt egy csendes nyugodtságot találtam. Az még jobban meglepett, hogy ez az érzés fokozatosan kezdte szétoszlatni a bennem kavargó viharokat. Mi ez? Beletörődés? Honnan jön? Mi vagy ki a forrása ennek az érzésnek?

Miközben ezeken a kérdéseken törtem a fejemet, kinyitottam a szememet. A gondolataim abban a pillanatban megszakadtak. Egy elégedett és örömteli mosollyal találtam szembe magamat. A gaiai arckifejezése szavak nélkül az táviratozta, hogy „ezért vagy te ezen a listán”. „Azért, mert azokkal a személyekkel fogsz találkozni, akik fizikai és szellemi kombinált hatásának vagy a tükörképe, még ha egy kicsit torzított is.”

A világ egy kicsit megdőlt. A hangok elnémultak, beleértve a falióra ketyegését. A látásom hirtelen elhomályosodott, és semmi nem mozdult. Amikor újra kezdtem hallani a faliórát, a füleim fokozatosan egyre hangosabban sípoltak. Plusz, meglátogatott egy ismerős típusú fejfájás. Egy, ami csak akkor szokott felkeresni, amikor túlerőltettem magam valamilyen szellemi munkával.

A következő egy órából csak homályos foszlányokra emlékszem, mialatt egy többfrontos belső polgárháborún próbáltam úrrá lenni. Egyik fronton az adminisztratív kötelességeimnek próbáltam eleget tenni. Igen, ez nem opcionális vagy önkéntes tevékenység volt, hanem parancsba adott. Így a fiatalember visszatérte után számtalan dokumentumra rajzoltam rá a nevemet, küzdve az engedetlen zsibbadt kezeimmel, a homályos látásommal és az el-eltűnő koncentrációmmal.

Egy másik fronton harcoltam a gondolataim forgatagával, amelyek társadalmi normákat és logikát tagadó következtetéshez vezettek, a gaiai válaszának hála. E gondolatvihar rámzuhant, és közel kezelhetetlen érzelmi és intellektuális nyomás alá helyezett. Ezen a fronton harcolva találtam meg a saját kisiskolás énemet, aki törékeny és értékes reményét azzal próbálta megvédeni, hogy nem nevezi meg vágya tárgyát, hanem őszintén, teljes szívvel áhítozik utána, miközben kerüli megnevezni. Úgy gondoltam, ha megnevezem, akkor vágyam nem fog teljesülni, csak álom marad. Most sem merem megfogalmazni a gaiai válasza alapján levont következtetésemet. De ha nem tévedek, akkor a szomszéd bolygón azzal a párral fogok találkozni, akiket már „hátra kísértem a temetőbe”.

Még saját belső káoszommal küzdöttem, amikor befejeztük a papírozást. Így nem emlékszem látogatóim búcsúzó arckifejezésére. Egy adott ponton egy kezet éreztem a vállamon. Majd egy pár szót hallottam, hogy ma délben jönnek utánam. Végül a bejárati ajtó csukódásának hangjától tértem magamhoz.

Magamra maradtam az örvénylő káoszommal. Hát nem ezért dolgoztam olyan keményen az iratok, látogatóim és saját érzelmeim és gondolataim kavalkádjában? Röviden: nem tudom. Fáradt vagyok. De ha nem kezdek valamit magammal, akkor nincs az az olajfúró, ami egy menekülő utat tudna vájni nekem zűrzavarom mélységeibe. Így hamarosan eltemetnek ezek a gondolatok.

Végül elkezdtem magamban imádkozni. Ne legyen félreértés, nem azt az „ismételt versikemorzsoló tevékenységet” végeztem. Azt hiszem, mostanában valamilyen meditációnak hívnák. Én a szó eredeti értelmét használom. Aki nem ért egyet velem, attól csak azt kérem, hogy képzelje el Jézust a Gecsemáné-kertben az utolsó vacsora és őrizetbe vétele között[10], több órán keresztül azt a tevékenységet folytatta, amit imádkozásnak vél. Összefér-e ez a Jézusról alkotott képpel vagy sem?

A Fentiekkel való konzultáció alatt rájöttem, hogy: egyrészt, fölösleges energiapocsékolás olyasmivel ellenkezni, ami el van már döntve. Hisz maximum a végrehajtás folyamatát tudom befolyásolni, a végkimenetet nem. Másrészt, a helyi normák nem érvényesek ott, ahová visznek, így értelmetlen aggódni miattuk. Végül, valamiért van egy olyan megérzésem, hogy a gaiai látogatóm nem akart félrevezetni. Az élet már jó párszor megtanított arra, hogy hallgassak a megérzéseimre. Ráadásul a derűlátást és a pozitív gondolatok generálta érzéseket jobban szeretem, mint az agresszív kérdezősködést vagy a zúgolódást.

E sorok után arra jöttem rá, hogy Szent Péterhez hasonló sorskifejletet[11] kaptam. Mindkettőnket öreg korunkra valaki más döntése alapján oda visznek, ahová – legalábbis kezdetben – nem szeretnénk menni. Viszont ő végül azzal a Személlyel találkozott, akivel szeretett volna. Én azzal a párral fogok találkozni, akikkel szeretnék. Belegondolva, lehet, hogy azzal a Személlyel is fogok találkozni, akivel Szent Péter találkozott. Szóval, érdemes volt kiírnom magamból a gondolataimat. Hisz az elkeseredett lázadó és akadékoskodó érzéseim mind eltűntek. Helyettük békés és reményteli, sőt óvatosan izgatott érzésekkel várom a kíséretemet.

Rendben, még fél óra, és itt lesznek a kalauzaim. Ideje befejeznem az irkálást. Itt hagyom ezeket a papírokat, hisz nincs rájuk többé szükségem. Ha valaki majd szeretné folytatni, akkor megtalálja.

Ég velem, … minden más maradhat veletek!

[1] A kínai csillagászok vendégcsillagnak nevezik azt a csillagot, amely hirtelen megjelenik egy olyan helyen, ahol korábban nem figyeltek meg csillagot, és egy idő után ismét láthatatlanná válik. A történelem során a nappal is megfigyelt vendégcsillagok mindig szupernóva-robbanás eredményei voltak. Eddig 7-8 ilyen esemény van feljegyezve.

[2] „Mózes kinyújtotta a kezét a tengerre, az Úr pedig egész éjjel erős keleti széllel hajtotta a vizet, és szárazzá tette a tengert, és kétfelé váltak a vizek.” 2Móz 14, 21

[3] A leírás alapján, az új bolygó az ekliptika síkján, a Nap-Föld rendszer L₄ Lagrange pontjában van.

[4] „Gaia – vagy Gé, a föld istennője. Khaosz után, de nem tőle jött létre.” Arcanum

[5] Garfield egy kitalált narancssárga, fekete csíkos, cirmos macska, Jim Davis Garfield című, 1978-ban debütáló képregényének főhőse.

[6] Ez a fiktív valóság J. R. R. Tolkien 1954-1955-ben megjelent Gyűrűk Ura című fantasy-regényei és az azokhoz tartozó függelékek nyomán jött létre.

[7] Man in Black – Sötét zsaruk 1997-ben bemutatott amerikai sci-fi-filmvígjáték, amely Lowell Cunningham képregénye alapján készült.

[8] „Ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is visszapillant beléd.” Friedrich Nietzshe

[9] Egy angol közhely, amelynek nincs magyar megfelelője. Itt a „Nem mondod?!” visszakérdezés egy kevésbé sértő, szofisztikáltabb, angol verziója. Egy durva fordítás: „A század legnagyobb alábecslése.”

[10] „Akkor elment velük Jézus egy helyre, amelyet Gecsemánénak hívtak, és így szólt tanítványaihoz: Üljetek le itt, amíg elmegyek, és amott imádkozom.” Mt 26,36

[11] „Bizony, bizony, mondom neked: Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, aztán oda visz, ahova nem akarod.” Jn 21,18