Rendhagyó XIV. Összefűző, ahol önmagunkkal kerültünk közelebbi kapcsolatba

A Caritas önkéntesprogramja egy újabb Összefűzőt szervezett önkénteseinek október 28–29. között, ezúttal önismeret témában, amelynek során mindannyian izgalmas fejlődési folyamaton mehettünk át. Saját lényünk vakfoltjait ismerhettük meg mások és önmagunk szemén keresztül is.

Talán kicsit mind úgy éreztük magunkat, mint akik eltévedtek. A rég leragasztott sebek alá bátorságunk lett újból benézni, hogy valóban begyógyultak-e már. Szembenézhettünk önmagunkkal talán úgy, ahogy eddig nem mertünk.

Az első napon megismerhettük egymást, minden egyes játék és feladat közelebb vitt önmagunkhoz és másokhoz egyaránt, segített felismerni azt, amire félünk rátekinteni. Sok önismereti játékot próbálhattunk ki, amelyek új perspektívába helyezték problémáinkat, kérdéseket szegeztek nekünk, és mivel egy csoportban tehettük mindezt, arra emlékeztetett, hogy nem egyedül küzdünk problémáinkkal, hiszen ezek gyakran meglehetősen hasonlítanak. Mivel hallhattuk, ahogyan mások beszélnek, hogy megosztják mindazt, ami foglalkoztatja őket, felébresztett olyan élményeket mélyen, legbelül, amiket eddig talán észre sem vettünk.

Mind küzdünk. Mind gyertyák vagyunk, és olykor túl erős a szél, és kialudhat az a láng, de újragyújthatjuk egymást és önmagunkat is, ha merünk önmagunkba nézni, ha nem félünk megismerni önmagunkat. Előrevitt, hogy hallottuk egymást, és önmagunkat véltük felfedezni másokban, hiszen, ha képesek vagyunk valamit hangosan kimondani, és keretet adni neki, az egy olyan lépés, amely gyógyítja a sebeket. Lehetünk a tükör, az új perspektíva, a fül, ami meghall másokat, és olykor ez a legtöbb, amit tenni tudunk. Nem mások előtt kell állnunk, és megmondanunk mit és hogyan tegyenek, mert mi már tudjuk, hanem mellettük kell állnunk, segítenünk, vezetnünk, hogy megtalálják az utat. Az ismeretlen csoportból így váltunk csapattá, legalábbis elindultunk ezen az úton. Hisz bár többnyire ismeretlenek voltunk egymás számára, mégis ellensúlyoztuk egymás gyengeségeit, tükröztük erősségeit. Gyengék és sebzettek is lehettünk, nem kellett erősnek lennünk, csupán önmagunknak.

A második napon rengeteg minden történt. Önmagunkba láthattunk a közös játékok által. Bár egy hosszú program volt, mégsem éreztem nehéznek. Otthonos hangulata volt, mintha kint hagytuk volna a kényszereket, megfelelési normákat, stresszt, mintha megszűnt volna a világ egy kis időre. Rengeteg mindent tanultunk: hogyan is nézzünk magunkba, hogyan halljuk meg önmagunkat, a testünk hogyan üzen, csak figyelnünk kell rá. Rengeteg visszajelzést és tanácsot kaptunk saját életünkre vonatkozóan, egyéni sajátosságainkat figyelembe véve.

Komolyabb és vicces hangvételű játékok, feladatok követték egymást, amik mégis mélyek voltak, és minden egyes ilyen játékkal egyre mélyebbre mentünk önmagunkban, mint egy lépcsőn, lépésről-lépésre.

„Válassz egy ajtót a képek közül!” Egyszerű feladat, mégis ezernyi kérdést vet fel. Ott volt az a sok miért, aminek hangot is adhattunk: „Miért éppen az az ajtó?”, „Mi az, amit mi látunk?”, „Mi van a túloldalon?”, „Miért van ott az az ajtó?”, „Gát vagy rejtekhely?”. Megannyi kérdés, amelyre a válaszok bennünk vannak, csak meg kell tanulnunk látni önmagunkat.

Haiku – egyszerű és egyben gyönyörű kis vers, de ha megkapargatjuk a felszínt, mennyi mindent képes mondani. Rezonál velünk, talán mind mást hallunk ki belőle, de egyben azt, amire szükségünk van. Ezeket a „haikukat” kellet önmagunk által látnunk, értelmeznünk és megformálnunk szobrokként, párbeszédben, mozgóképben.

Különleges volt önmagunk és mások szemein keresztül újra látni, új perspektívából figyelni valamit, amit ismerünk. Volt egy kollázsfeladat: probléma és megoldás. Hogyan forrasztod össze a kettőt? Hogyan alkotsz két képből egyet? Hogyan találd meg a szürkeségben a szivárványt, önmagadban a választ. Nem volt szabály, hogy mit hogyan tegyünk, nem kellett figyelembe vennünk az aranymetszés szabályát vagy más arányok betartását sem. Alkothattunk szabadon, és csak az számított, hogy magunkra figyeljünk. Nem mértük magunk másokhoz. Nem azért húztunk meg egy vonalat, hogy egyensúlyt teremtsünk. És azáltal, hogy nem szabályokat követtük, feltehettük magunknak a kérdést: „Miért éppen oda húztam azt a vonalat?”, „Mit akarok kifejezni?”, „Miért így?”.

Egy alkotás minden mozzanata kérdés és egyben válasz a kérdésekre, de nem tehetem fel a kérdést, ha előírt szabályokat követek, és nem találhatok így válaszokat sem. Mert a művészet gyógyít, és fogható keretbe helyezi azt, ami bennünk van. Egy belső tükör.

Mi is az az önismeret? Nehéz kérdés, de szükségünk van rá. Van, hogy lehúz minden, és száz sebből vérzünk, de fel tudunk állni újból, begyógyulnak a sebek. De ehhez ismernünk kell önmagunkat, mert amíg csak kívülről építjük újra a várat, újra és újra leomlik majd. A valós probléma csak akkor múlik el, ha szembe merünk nézni önmagunkkal, és végre nem szakadékra építünk várat. Nem csak fizikai egészségünk a fontos, éppen úgy oda kell figyelnünk a lelkünkre is, és időt szánnunk arra, hogy megismerjük magunkat.

Az Összefűzőt úgy tudnám összefoglalni, mint valami, amitől újra ébren vagyok. Van, hogy úgy érzem, elveszett belőlem a kisgyerek, hogy nem értem önmagam, hogy becsípődött az élet a lapockámba. Majd méregtelenít a lelkem, és érzem, hogy újból élek. Úgy érzem, a bennem dúló vihar elhalkul, és hallom önmagam. Újból akarok nevetve harcolni, a napban égve táncolni, a csillagoknak jó reggelt kívánni, akarok újból élni. Hiszen, ha önmagunk ellenségei vagyunk, és nem ismerjük a bennünk rejlő világot, oly hamar elveszhetünk. Ez a hétvége elindított egy úton: afelé haladok, hogy olyannak lássam magam, amilyen valójában vagyok, és nem annak, akit látni akarok, akit látni akarnak. Nem ismerni önmagunk olyan, mint egy sötét és nyirkos útvesztőben barangolni. Nem lehetünk önmagunk ellenségei. Értenem kell, és elfogadnom önmagam. Enélkül a legkisebb szél is pusztító. De ha ismerem magam, önmagam otthonává válok. Hiába dúl kint a vihar, ha bennünk mindig süt a nap.

Szükségem volt erre a két napra, hogy figyeljek, és értsem a miértjeimet. Persze ez nem elegendő idő, ez egy hosszú folyamat, egy életen át tartó megismerés.

Kelemen Tímea,
Önkéntes

Köszönjük Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatalának és a Bethlen Gábor Alapnak az önzetlen támogatást.