Színe és fonákja

Tudják, mi kell ahhoz, hogy tucatnyi ember testével Caritast formáljon, és még az i-re is feltegye a pontot, sőt, a háttérben ott legyen a szeretetszolgálat szimbóluma, a lángoló kereszt is? Kell hozzá a test, a lélek és egy régiós csapatépítő e koronás időkben. Kell alkalom arra, hogy a Gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának gyergyói munkatársai és caritasos meghívottjaik egy napot Varságon tölthessenek lent, a vízesésnél, fent, a kilátóban, élvezzék a helyiek vendégszeretetét, és ne rökönyödjenek meg attól, ha egy panzióban tartatik a szentmise.

Fotók: Sebestyén Lázár

Igen, időnként a segítő is elfáradhat, megviselheti a járvány miatt átalakult élet, az, hogy a munkája változott, hogy a klienseket a vírustól és magánytól egyaránt védenie, bátorítani kell. Gondolják csak végig pusztán azt, hogy maszkot kell viselnie és a szemeivel mosolyognia a kisbabákat és anyukájukat foglalkozásra váró fejlesztő munkatársnak, a gyógytornásznak, az időscsoportokat tartónak… Feladata a bátorítás, miközben félt és fél is, hisz ő is ember. Az elmúlt időszakban fennált a veszélye annak, hogy megbetegíti őt vagy szeretteit a vírus, hogy kényszerszabadságra kerül, hogy elveszítheti a munkahelyét. Dolgozott hát, ahogy a lehetőségek engedték a tartalékenergiákból, azt remélve, erőforrásai kitartanak addig, amíg véget ér e felfordulás, amikor megint számíthat életre nem csak túlélésre. Többen jelezték: fogytán az üzemanyagjuk, ezért is jó volt a varsági „tankolás.”

Kíváncsiak, hogy zajlott ez az együttlét? A Szent Márton Szociális Központban találkozva eredtünk útnak, és a Csorgókő panzióig számunkra egyenes út vezetett. Itt mindenki borítékot kapott, benne idézettel. Csak egy szusszanásnyi időt töltöttünk külön-külön az idézet üzenete fölötti hümmögéssel, máris indultunk a vízeséshez. Ki odáig elmegy, ne restelljen még párat lépni a Parlamentig! – szól a jó tanács, hát mi is, ki a rövidítőn, vizes köveken mászkálva, ki a hosszabbíton eregélve tovább haladtunk. A Parlament kérem szépen egy kis vegyesüzlet neve, melynek kertjében ott áll a döntéshozók nagy, fedett asztala, odébb pedig még vannak padok és székek, talán a statisztáknak vagy firkászoknak, akik élő tanúi lehetnek a nagy pillanatnak. Az Országház makettje közelében lévő ital és harapnivaló-kínálatból fogyasztottunk mi is, majd lelkesen indultunk tovább, a kilátóhoz, hogy aztán a látványtól megszédülve arra vetemedjünk, hogy testünkből formáljunk Caritast. A végtagtörést megúsztuk, de egy történelmi dráma harci jelenetébe beillene néhányunk mozdulata.

A panzióban friss étellel vártak, hogy ne korgó hassal induljunk a második túrára, ahol az elmúlt hónapok történéseit jártuk körbe, és a borítékolt üzenet mentén számoltunk be egymásnak arról, ahova eddig eljutottunk. „A csodát nem kívülről küldik – te idézet meg önmagadban. Ha ezt nem érted, ki vagy téve annak, hogy amire vársz, sohasem jön el.” „Ne feledd, hogy saját életednek mesehőse vagy!” „A boldogsághoz az kell, hogy semmi mást ne akarj. Elégedj meg azzal, hogy boldog vagy. Minden más csak boldogtalanná tesz.” „Kell olyan órákat teremtenünk, amikor nem a lábunk elé, hanem a csillagokra nézünk, hogy megpillantsuk a valódi útirányt és távlatot.” „Nem az vagyok én, akit a tükörben látok, hanem aki a tükörbe néz.” „A lepke a hernyó jövője.” „Sorsod drámájának nem csak szereplője, de szerzője is vagy” – íme csak néhány Müller Péter-idézet, melyekben magunkra ismertünk, és egymásnak meséltünk arról, amit felszínre hozott belőlünk őszintén, humorral és öniróniával néha könnyekkel keverve.

Volt alkalom az elmúlt időszak egy-egy eseményét egymásnak megköszönni, a fájdalmakról beszélni, kérni és segítséget felajánlani… együtt tervezni, egyszóval: abból a bizonyos üzemanyagból tankolni. Nem lett belőlünk benzinkutas, a gázolaj kémiai összetételét sem ismerjük jobban, sem azt a lelőhelyet, ahol csodamód és pénz nélkül rendszeresen újratankolnának. Nem lettünk tisztánlátók, hogy választ kapjunk a minket foglalkoztató kérdésekre, melyek a hétköznapokban próbára tettek. Hogy még ennek ellenére is jól van így, ahogy éppen van, Sajgó Balázs lelki igazgatótól jött a biztatás. A szentmisében, mely együttlétünket zárta, Pio atyát idézte hasonlatával, melyben a Jóisten egy kézimunkázó édesanya. Az anya a székén ül, lábainál játszó kisgyereke fel-felnéz, de azt látja, hogy a vászon, melyet édesanyja varr, tele van csomókkal és kusza öltésekkel. A fonákját látja mindaddig, ami az anya le nem hajol hozzá, és meg nem mutatja neki a másik oldalt, a kézimunka színét. Akkor egy percre látja meg szépségét, és akkortól már tudja, ha felnéz és az összevisszaságot látja, hogy a másik oldalán ott van a szépsége. Az értelme.

Nem hencegésből írtam le mindezt, hogy lássák, de jó nekünk, hisz munkaidőben kiruccanhatunk, nem is együttérzésükre pályázom a nehézségeinkben, még bár nem is azt akartam kidomborítani, hogy nekünk saját lelki igazgatónk van – bár cseppet sem mellékes egy közösségben –, hanem azért, hogy lássanak olyannak, amilyenek vagyunk. Mindenestől, színnel és fonákkal.

Balázs Katalin