Találkozás a bakancslistán

Udvarhelykörnyéki idős emberekről lesz szó, akik összejárnak, és úgy szeretik az életet, hogy megirigyelendő, már filmet is forgattak róluk. Bakancslista alkonyatban – ez az egyik produkció címe, ahol idős emberek vetik papírra vágyukat, s jóakarók segítségével az megvalósul. Volt, aki így jutott el hetvenvalahány évesen, életében először a tengerpartra, volt, aki ősz hajjal, fájós derékkal táncoktatásra kezdett járni, és a színpadon is megvillantak olyan tehetségek, amelyekről még az előadók sem tudtak egészen hajlott korukig. Aztán a vírus jött és elseperte az együttlétek lehetőségét. A jóakarót viszont nem tudta kimozdítani helyéről, így bár módosult a bakancslista, de folytatódott a vágyak sorjázása, és azóta újabb szálak tartják meg az időseket. Sándor István szociális munkás, több idős csoport kedvenc Isúja a Gyulafehérvári Caritas munkatársaként mesélt a karanténkorszakról, csoportvezetésről falakon innen és túl. Ő az, aki a hetven felettieket még arra is rávette, hogy Tankcsapda-dalt énekeljenek, olyan stílusú muzsikát, ami nem éppen a szépkorúaknak szól. Vagy mégis?

Zetelaka, Máréfalva, Oroszhegy, Betlen-Kadicsfalva és Felsőboldogfalva időseiről beszélünk, településenként 30–50 ember járt rendszeresen idősek csoportfoglalkozására, a rendezvényeken pedig a részvétel jól meghaladta a százat. Beszorozhatják, hogy hány emberről van szó, de javasoljuk, a kijött összeget duplázzák meg, hiszen a csapat kiegészült más udvarhelyszéki falvak (Farkaslaka, Bogárfalva, Szentlélek, Kisgalambfalva, Kápolnásfalu) időseivel, sőt polgármesterekkel, szociális munkásokkal, plébánosokkal is. Lám, ilyen összekovácsoló hozadéka is volt a rettegett vírusnak.

Mi történt valójában? A koronavírus terjedésének megfékezésére az egyik országos rendelet a kijárási korlátozásokat tartalmazta, így a Caritas programjainak jelentős részét fel kellett függeszteni, az idős csoportok találkozója is kényszerszünetelt. Nem lehet együttlét meghatározatlan ideig – tudták meg a csoporttagok, akikre a félelem volt a legjellemzőbb különböző megnyilvánulási formákkal: az egyik bezárkózott, a másik tüntetett, hogy őt nem kell megóvni, hagyják békén, a harmadik pedig azt mondta, ó, ez hamar le fog járni. Féltek a vírustól, de méginkább a hatóságtól, a régi milícia képe erősödött fel bennük, amit a hiányos román tudás méginkább fokozott.

Sándor István érzékelte, hogy az idősek prés alá kerültek, hogy a legnehezebb az egyedül, garzonban, tévével élőnek, de a háromgenerációs családban lévőnek sem könnyű ez az időszak. „Úgy éreztem egyik-másikon, mintha kisegerek lennének, ez lökött engem, hogy vegyem fel velük a kapcsolatot minél erősebben. Mikor, ha most nem? Azt akartam, hogy olyan szálat engedjek be az életükbe, amely, és erre nagyon vigyáztam, ne negatív töltetű legyen, hanem mindig, ha egy millimétert is, de fennebb húzza őket.” Hamar kiderült, lelki támogatásra van szükség, mert az önkormányzatok gondoskodtak, hogy étlen ne maradjanak az idősek, és a vásárlás lehetőségét többjüktől ha elvették volna, azzal csak ártanak – a bezártságban ez volt az egyetlen ok, hogy emberek találkozhassanak.

Találkozni – ennek a vágya közös volt, és Isú a világhálót találta a légyott legális helyszínének. Igen, az idős emberek telefont, laptopot vásároltak, facebook-tagok lettek, és beléptek a csoportba, ahol számos néznivalót találtak. „Az online-világban találkozhattunk, és leomlottak a kütyük irányába épített falak. Huszonöt százalékuknak, akiknek a gyerekeik, unokáik külföldön élnek, már korábban érdekük volt megtanulni használni, most, ez a nagy félelem motiválttá tette a többit is. Az elején unokák laptopjáról kapcsolódtak be, aztán meglepték mamát egy saját készülékkel. Elfogadták, és tanultak, mert féltek, hogy depressziósok lesznek.”

Isú azt mondja, a csoportokban egy-kettő maradt, aki nem állt bele a „gépvilágba”. Utólag derült ki, olyan gyerekek nem engedték szüleiknek, hogy gépezzenek, akik tudatosan távol tartják magukat is az internethasználattól. Megfordultak a szerepek.

A neten elindult a közösségi élet, Isú feltett régi videókat farsangokról, ajánlott filmeket megnézésre, aztán előadásokat, lelkigyakorlatot is tartott különböző témákban. Számára a vírus nem munkanélküliséget, hanem túlórázást hozott: „Sokkal több jött ki, mint napi 8 óra. Én is hiszem, hogy az írott szöveg erősebb, mint a mondott szöveg, de amikor írva is van és felvéve is, többször vissza lehet nézni, akkor az ember többet kell nyújtson. Főleg azért, mert ezekbe a csoportokba bekerültek segítségként, időseket meghívni szociális referensek, polgármesterek, plébánosok… ez még emelte a tétet, és amikor ebben megnyugodtam volna, kiderült, hogy az idős ember köré gyűlve az egész család nézi a lelkigyakorlatomat”.

Több téma is terítékre került, volt olyan, hogy miként lesz a nagy Ó-ból nagy Ő, dalból kölcsönözve hangzott el a „Hogy mi lesz a vége” és a „Járom az utam”, szóba jött az ítélkezés, és láthattuk Isú családját csirkét keltetni, tekerve tekeregni. Beengedte az időseket a családi házába. Mint vendéget hívta meg a csoporttagokat: „Volt bennem egy ilyen, hogy megmutatni, mit jelent a maradj otthon. Mert nekem sok visszás dolog átjött a televízióhól, hogy maradj otthon, de mi nem vagyunk otthon, használj maszkot, de rajtunk nincs maszk… az volt a tervem, hogy mintával igazgatom egy kicsit, ne ostorozni, hanem velük menni, ezért adtam többet a családból, a lakásból. Tudtam, hogy a személyemhez nagyon ragaszkodnak, és akkor meg voltam győződve, hogy kell olyasmiket csináljak, ami megfelelően konkurál a szappanoperákkal. Volt ilyen is bennem, hogy ha pont akkorra teszem a csoportfoglalkozást, amikor megy egy olyan sorozat, hogy Alehandroék, akkor hátha én tudnék nyerni” – közölte kérdésünkre egyedi humorával, majd folytatva: – „Nem féltem attól, hogy magányosan a mi családunkat látva depressziós lesz. Az volt bennem, hogy ha egyéb nem történik, de amit nálunk lát, az visszaviszi a múltjába őt, a kellemes emlékeket felkapargatja, és nem a jelenben szenved, sajnálja magát. Arra koncentráltam, hogy velem együtt kirándulnak, szórakoznak, terveznek, erősödnek. Akinek külföldön van az egész családja, mondta is, hogy engem saját gyermekének tekint. Ez szakmailag nem helyénvaló, de józan paraszti ésszel gondolkodva én tényleg a családját pótolom, és ez rendben van, mint ahogy gyermekeimet is unokáikként kezelik, tehát egyértelmű, hogy hazahívhattam őket.”

Így jártak az idősek Isúékhoz hónapokon keresztül, hallgatták, nézték, amit kínált nekik a szociális munkás, és igen, énekelték együtt a Tankcsapda dalát is: ha nem hiszed el, hogy az életed ajándék… Sokan próbálták kisilabizálni, milyen szöveg is van Isúék falán. Akinek nem sikerült, annak írjuk le az idézetet, hogy kedvére válasszon belőle üzenet: „Mindig remélj, légy erős, nevess hangosan, játssz keményen, élj a pillanatnak, álmodj nagyot, nyisd ki az elméd, higgy a csodákba, bocsáss meg gyorsan, csókolj lassan, és szeress úgy, mintha sosem bántottak volna, de legfőképpen élvezd az életet, hiszen csak egyszer élsz!”

Miután sokízben Sándorék voltak a vendéglátók, a vírushelyzet is kezdett enyhülni, a megengedő intézkedések is megjelentek, a facebook-csoportokban egy bejegyzés jelent meg Isútól: „Szeretnék találkozni önökkel”-címmel, tartalmában pedig annak lehetőségével, hogy időseknél otthon, ötösével találkozhatnának, ha a csoportvezetőt szívesen látnák. „Ezt a meghívást másfél órát írtam, kerestem a szavakat. Kerestem mi az, ami nem sok, nem erőltetett, ha valaki még az első vezényszóra nem ugrik, még nem menne ki a házából, ne is menjen. Én írjam le, hogy mit akarok, és hagyjam nyitva, hogy ő akar-e partner lenni a találkozásban. Itt éreztem, hogy bánthatom, ha beleerőltetem őt egy olyan csoportba, amire még nincs felkészülve.”

Akkor még lutri volt, milyen lesz a találkozás, mára már vannak tapasztalatok: „Az egyik településen nagyon jó volt, leszervezték, hol, hányan fogadnak, mentem házról házra, vártak szabadtéren, maszkban, ahogy a nagykönyv írja. Szebbnél szebb lakások, nem hodályok, hanem kicsi parasztosak, egyiknél a ház volt szép, másiknál a kert gyönyörű, a harmadiknál a fogadtatás mennyei, és jó játék volt nekem egész napra, hogy dicsérhettem, sosem a másikat, mindig azt, amelyikben éppen voltam. Volt, ahol rosszabb lett, mert esett az eső, beszorultunk a szűk tornácra, szerencsére tudtuk tartani a megfelelő távolságot és éppen akkor jött a rendőrség. Igaz, a szomszédban a karanténosokat ellenőrizték, de ezt mi nem tudtuk, s mint a kicsi macskák, ahelyett, hogy összebújtak volna, szanaszét futottak, még távolabb egymástól. Nagy élmény volt, megerősíti ez a kapcsolatunkat, éppen azért, mert egy kicsi huncutságban is részt vettünk.”

A találkozás öröme mellett igen mély beszélgetések zajlottak olyasmikről, ami nehéz, ami fájó a víruskorszakban. „Az egyik helyen az is nehézség volt, hogy a vírus idején meghalt két csoporttag. Mit kezdünk a gyásszal? Ráadásul az egyik meghatározó személy volt a csoportban, hirtelen halál. Megnéztük, hogy Irén néni szempontjából ez a haláleset szuper volt, pont olyan, amilyent ő akart, a mi szempontunkból pedig szörnyű. Ez az éremnek a két oldala, és nappal mondhatom, hogy nem vagyok önző és elengedem, de majd a sötétség meglep engem, s azt mondja, dehogynem, önző vagy, és nem is baj, hogy önző vagy, mert szeretted. Viszont el kell engedned, hogy te szabadon élhess!”

A vírus lehetőség újrafogalmazni a célokat, ezt javasolta Isú az időseknek egyik előadásában. Most, hogy a találkozás szabadsága újra kezd érvényesülni, neki is újra kell fogalmaznia a célokat. Mi változik meg az idős csoportokban a vírus utáni korban? „Meglepő volt számomra, hogy olyan embereket kéreztettek be a csoportba, akik korábban valamilyen ok miatt kimaradtak, az utóbbi időben már nem jártak, vagy azért, mert amputálták a lábát, vagy meghalt a párja… és őket újra elértük. Ezért is célom fenntartani az online kapcsolatot, ezeknek az embereknek így nyújtani csoportfoglalkozást. Célunk a felület megtartása, bővítése is. Már meg vagyok győződve, hogy ha egy előadást megtartok, mindegy, hány fülbe megy. A régi ünnepségeinket is újra vetítenénk, mert 2013-tól minden évben volt farsang. Nagyon élvezi az ember önmagát visszanézni: amikor még tudott járni, amikor még kiállt szavalni, amikor azt hitte, hogy gyenge, és kiderült, hogy akkor még nem is volt az ahhoz képest, hogy most milyen…”

Visszanézni a múltban, megtapasztalni a mostot, és minden alkalommal, ha többel nem is, de egy milliméterrel fennebb húzni egymást – ez a célja a találkozásoknak, az együttlét bármilyen formáját jelentse is ez, a lényeg, hogy felkerüljön a bakancslistára: elhiszem, hogy az életem ajándék.

Balázs Katalin