Tisztító írás – Beszélgetés Cseh Katalinnal az Öröknyár című kötetéről
Az egyszerűsége fogott meg. A versekből áradó hétköznapiság magával ragadó tisztasága. Majd a hang, amely szinte észrevétlen emelte éteribb síkba a sorokat. Szövegeknek nevezném, magukkal sodró történeteknek, képzeletünkben megelevenedő életkép-kockáknak, figyelmünket mélységekbe vonzó vallomásoknak, átérzést-megengedő emlékfoszlányoknak. Mégsem egyszerűen csak szövegek. Van bennük valami elemelt. Versek. De nem a klasszikus értelemben vett szabályos, dallamos, rímelő fajták. Bár könnyedén pulzáló ritmus, a szavak megválogatott egymásután-rendeltségéből fakadó dallamosság és olykor rímek is díszítik. A mindennapok egyszerűségéből meglepetésszerűen mélylétbe rántó alkotások. Áramlat-élmény olvasni őket. Mintha koncentrikus körök legszélső gyűrűjéről indulnánk. Itt még reménykeltőek a külső történetek, a belső megélések. De amint haladunk a kör középpontja felé, minden egyre sűrűbb, súlyosabb, sötétebb. Mint amilyen a demens beteg fizikai-szellemi leépülésének folyamata és a hozzátartozó érzelmi megpróbáltatásainak útja. Szerencsés, aki eljut az elfogadásig, megbékélésig. Vagy legalábbis megpróbálja.
Erről szól Cseh Katalin Öröknyár című kötete (Koinónia Kiadó, 2023). De sok minden másról is. A könyv születését a költőnő demenciában elhunyt nagynénje hívta életre. A hozzá fűződő emlékeit, belső rezdüléseit formálta versekké a szerző, akivel személyes emlékeiről és az írás folyamatáról beszélgettünk egy Alzheimer Café apropóján, amelynek az írónő meghívott vendége volt.
– Kérem, meséljen édesanyjáról és nagynénjéről. Milyen viszonyt ápolt velük?
– Nagynéném az édesanyám húga volt. Mindketten fontos szerepet játszottak az életemben. Édesanyám halálát semmihez sem hasonlítható veszteségként éltem meg, mintha pillanatnyilag elmeháborodott állapotba kerültem volna. Az Emlék-bazár kötetemben külön fejezetet szenteltem az emlékének Anya-könyv címmel. Az ő halála után nagynéném jelentett erős és biztos pontot az életemben. Közel laktunk egymáshoz, a kisbusszal, ami többször is felbukkan az Öröknyárban, egy óra alatt odaértem. Bármikor mehettem, mindig szeretettel várt és fogadott. Egyfajta otthon-érzést nyújtott a jelenléte. Bármilyen zaklatott lelkiállapotban érkeztem hozzá, nála mindig megnyugodtam. Gyermekkorom felejthetetlen nyarait is náluk töltöttem, akkor még élt a férje és nagymamám is.
– Milyen gyakran látogatta őt?
– Munkahelyi helyzetemtől függően havonta, hetente. Nyaranta többször is, olyankor hosszabb időt is töltöttem nála. Betegsége idején gyakrabban.
– Milyen érzések kerítették önt hatalmukba, amikor először vette észre nagynénjén a demencia jeleit?
– Először hárítottam, tagadtam, ugyanis a szüleim esetében hál` istennek nem volt ilyen jellegű tapasztalatom. Aztán megijedtem, kétségbeestem, nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet. Később a tehetetlenség érzése lett úrrá rajtam, míg szépen, fokozatosan eljutottam az elfogadásig.
– Hogyan hatott önre az, hogy látogatásról-látogatásra látta elhalványulni nagynénje szellemi képességeit, lelki és fizikai erejét?
– Mindenképpen negatívan hatott rám, elborzasztott látni azt, ahogyan szétesik a személyisége, ahogyan szellemileg és fizikailag is leépül. Komoly belső munkával jutottam el az elfogadásig.
– Milyen lelkiállapotban ült le először írni mindarról, amit a nagynénjével és önmagával kapcsolatban megtapasztalt?
– A róla írt verseket magzat-állapotukban sokáig hordoztam magamban. Amíg ő élt, nem volt sem fizikai, sem lelki erőm és időm sem írni. Halála után aztán egymásután születtek a gondolatok, amelyek versekké oldódtak. Eszembe jutott egy meghatározó emlék vagy élmény, és rögtön lejegyeztem.
– Milyen gyakran írt, és mi sugallta az írást?
– Hetente vagy éppen naponta írtam, persze utána visszatértem a versekhez, és még dolgoztam rajtuk, amíg valóban megszülettek. Az írást a megélt helyzetek, tapasztalatok, érzések, élmények, a hiú remény, a kétségbeesés, a belső gyötrelem, végül az elfogadás és a megnyugvás sugallták.
– Könnyen írt? Vagy meg kellett birkóznia a folyamattal?
– Eleinte úgy tűnt, hogy könnyen megy, aztán egyre inkább igénybe vett az a belső harc, amit önmagammal vívtam, hogy megtaláljam a megfelelő kifejezési formát az élmények, érzések, gondolatok átadására.
– Milyen hatással volt önre az írás folyamata?
– Mondhatom, hogy terápiás hatással is, hiszen kiírtam magamból az átélt szenvedést, gyötrelmet, kétségbeesést, vagyis a negatív érzéseket. Ugyanakkor katartikus hatást is gyakorolt, elindított bennem egy megtisztulási folyamatot, egyfajta felülemelkedési kísérletet a hétköznapi megpróbáltatásokon. Nem titkolt szándékom volt, hogy ezeket a verseket, mások is, akik hasonló helyzetben vannak vagy voltak, olvashassák.
– Ön többkötetes szerző. Mit jelent önnek az írás? Mivel gazdagodik általa?
– Úgy szoktam fogalmazni, hogy az írás a Jóistentől kapott házi feladatom, amit igyekszem jókedvvel elvégezni. Van, amikor a jókedv helyére a vívódás, a kicsinyhitűség lép, de akkor sem marad el a házi feladat, legfeljebb késik. Hogy mivel gazdagodom az írás által? Sok mindennel.
Titokzatosan zárta beszélgetésünket a szerző, de olvasói megsejthetik a szövegein átsugárzó belső sokszínűséget és érzékenységet.
„Nem tudom, hogy ott vagyok-e, ahol pillanatnyilag
tartózkodom, és azt sem, hogy mitől tartózkodom.
Befúj a szél az ablakon, ki-be jár, ki-be jár,
fészkét keresi riadtan az űzött, az otthontalan nincs-madár.”
(Részlet az Öröknyár kötet Lomtalanítás című verséből)
Orbán Júlia
Kapcsolódók:
Alzheimer Café – Beszélgetés Cseh Katalin Öröknyár című kötetéről >>>
Alzheimer Café – Demenciabarát ünnepek >>>
