Tudunk-e önmagunkért felelősséget vállalni?

Az április végén megszervezett Alzheimer Cafén a mindennapi életünkben igen nagy szerepet játszó „áldozat és mártír” szerep témáját folytattuk, amelynek keretében Babos Judit egyéni, pár- és családpszichoterapeuta tartott előadást. A téma üzenete önismereti tükörként hatott a résztvevőkre.

Hajlamosak lehetünk arra, hogy úgy érezzük, másokért áldozatot vállalunk, és ezt ki is mondjuk. Érezheti magát áldozatnak valaki egy családban, amikor meg van győződve arról, hogy önmagát háttérbe szorítva feláldozza magát a családjáért. Egyszerű példa a mártírkodásra: „na ti egyetek csak, én nem kérek”, vagy „ feláldoztam magam, hogy nektek jó életetek legyen”… De érezheti magát valaki egy munkahelyen, egy adott csapaton, közösségen belül is áldozatnak. Azonban nagyon fontos, hogy megkérdőjelezzünk mindent, amit eddig szilárdan hittünk a problémáinkkal kapcsolatosan: miért kaptam ezt a feladatot, ezt a szerepet? Mit kell megtanulnom belőle?  Mi célt szolgál? Valóban úgy fest a helyzetem, ahogy én „mesélem” magamnak? Nagyon fontos, hogy megnézzük, mit tehetünk? Mi az, amin lehet változtatni, és mi az, amin nem? Mit tehetünk azért, hogy jobb legyen, most, ma, holnap? Ha valamin nem tudunk változtatni, hogyan viszonyulunk az adott helyzethez? Mit gondolunk róla?

További fontos része a mindennapjainknak, a kommunikáció. Sajnos nagyon gyakran kommunikációs akadályok lépnek fel. Hozhatjuk ezt a kultúránkból is, amikor azt tanultuk meg a mintáinkból, hogy ne beszéljünk a problémáinkról, oldjuk meg ahogyan tudjuk. De ugyanakkor nagyon sokat segítene, ha megfigyelnénk elsősorban saját magunkat, hogy hogyan beszélünk másokkal, és saját magunkkal, mert azok a belső monológok, amelyeket önmagunknak nap mint nap ismételgetünk, bizonyos érzéseket és cselekedeteket váltanak ki belőlünk, amelyeket nem csak mi érzünk, hanem a környezetünk is. Amikor időt szánunk arra, hogy megfigyeljük magunkat, és az érzéseinket, és ebből kifolyólag a cselekedeteinket, ha ráébredünk és elkezdjük megváltoztatni a gondolatainkat, arra jöhetünk rá, hogy jobb a közérzetünk, megváltozik a viselkedésünk, és jobbak lesznek akár a kapcsolataink is.

Mindannyian másképp működünk. Vajon, ha valaki szembesít azzal, hogy te is felelős vagy bizonyos dolgokért, vagy változtathatnál a hozzáállásodon, akkor válaszul megsértődsz, esetleg elzárkózol? Valószínű, hogy az illető személy egyike azoknak a keveseknek, aki vállalta, hogy szembesít. Ezt nézheted úgy, hogy egy keserű pirula, de igazából, ha kíméletesen tette, és nem indulatosan, akkor sok szeretet is lehet a szavai mögött…

Néha szükség van egy kívülálló barátra, vagy szakemberre, aki segít rálátni önmagunkra, és akivel új perspektívából vizsgálható a helyzet. Mindezek mellett tanuljuk meg gyakorolni a hálát! Az önsajnálat gyógyszere, ellenszere a hála. A negatívra fókuszáltság nagyon kézre áll. Gondoljunk csak egy lakótelepre vagy egy közösségre, és arra, amikor például egy virágágyás elkészül, jönnek valakik, és nem azt mondják, milyen sokat dolgoztak vele, milyen szép, szépíti a környezetet, jó érzés a különböző színes virágokra ránézni, hanem azt hallod, hogy áh nem így kellett volna, miért nem választottak más színű vagy más fajta virágot. Miért pont így rakták a virágokat, én sokkal jobban tudtam volna, én nem így csináltam volna. Nem arról van szó, hogy nem vesszük észre a hibákat, hiszen nem lehetünk egyoldalúak.  Figyeljük meg magunkat, hogy általánosságban merre húz minket a gondolatunk, és ezáltal a megkreált érzéstől milyen lesz a viselkedésünk. Amikor tűkörbe nézünk, kit látunk?  Keressünk valakit, akinek a példája által gyakorolhatjuk a hálát, reggel, este és napközben.

Kérdésként tette fel a szakember: ismerek-e én ilyen embereket? Hol van nekem a tyúkszemem, és hol van nekem az empátiám? Láttam már mások arcán, hogy unják, és elegük van a siralmaimból? Kit, vagy mit élek meg gonosznak az életemben? Történt-e meg már olyan eset, hogy jött az úton velünk szembe egy személy, és mi átmentünk az út másik oldalára, hogy ne keljen ismét meghallgatni a siralmait? Vagy akár, ha a munkahelyünkre gondolunk, van-e hasonló esetünk? Egy adott probléma kapcsán sikerült-e túlzás, kritika, és ítélkezés nélkül megfogalmaznom, hogy mi történt valójában? Elszoktam-e mondani, hogy az adott probléma milyen érzéseket vált ki belőlem? Meg tudom-e fogalmazni, hogy mire vágyok? Kérem-e amit szeretnék, vagy megköszönöm-e? Vagy úgy gondolom, hogy alapból kell működjön?

Nagyon fontos, hogy figyeljük meg önmagunkat, mit mond a belső hangunk. Milyen előnyökkel jár az áldozat szerep? Hogyan segít abban, ha felvállaljuk a felelősséget? Elég az önsajnálatból? Amennyiben ilyen szerepbe találja magát a személy, mit tehet saját magáért?

Kérdőívet osztottunk ki, továbbá olyan kérdések tevődtek fel, amelyeket mindenki otthon elcsendesedve, átgondolva, saját magának kellett megválaszoljon.

Ki az áldozat?

A találkozó második felében a résztvevők számára, egy előrehaladott demenciával élő személyről egy rövid összeállítás is bemutatásra került, aki otthonát elhagyva eltévedt, és négy órán keresztül egy nagyvárosban, az autók között, a lovardában, az erdőben, a főúton, ismét az erdőben, árkon-bokron át halad tovább, majd szóba áll és beszélget a  parkolóban álló autókkal,  járókelőket kérdez, majd egy épületben láthatjuk, ahol egy nagy szívet ábrázoló alkotással beszélget….. Feltehetjük a kérdést, hogy ebben a szerepben ki az áldozat? A demenciával élő személy vagy az őt követő hozzátartozó? Mit élhet át a hozzátartozó, és mit élhet át a demenciával élő személy?

Kiscsoportos beszélgetéssel folytattuk, amelyet a szakmai csapatunk moderált.

A kávézgatás mellett egy békés, bensőséges beszélgetés indult el, egyre jobban érződött a résztvevők nyitottsága. Azt tapasztaltuk, hogy olyan személyek szólaltak meg, akik előző alkalmakkal inkább hallgattak meg másokat, mint önmagukról beszéljenek.

Az Alzheimer Café egy vegyes korosztályú csoportból tevődik össze, hiszen bárki jöhet, aki szeretne meghallgatni egy előadást, aki erőt szeretne gyűjteni, aki ki szeretne kerülni a nyomás alól, segítséget kérni, ugyanakkor lazítani és beszélgetni azokkal, akik tapasztalatot gyűjtöttek az évek során a demenciával élő személyek gondozásában. Ezért bizonyos témák különböző hatásokat váltanak ki egy fiatalnál, és egy idősebb személynél. Az áldozat és mártír szerep témaköre kortól függetlenül általánosságban mindenkit éríntett, és elgondolkodtatta, hogy hol tart egy bizonyos szerepben, ami akár tudattalanul vagy akár tudatosan befolyásolhatja a saját, a családja, a munkatársai életét, vagy akár egy nagyobb közösség életét.

Dr. Kiss Gabriella szakmai vezető