Túlélés Tamás bácsi módjára
Osztozzanak örömünkben! – ez az egyik célja, amiért egy korábbi történet folytatását megosztom önökkel. Emlékeznek még az Igen akkor is, ha kimondhatatlan című riportra? A gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Idősek Otthonának egyik lakójáról szólt. Tamás bácsi volt a főszereplő, aki egy ritka betegség miatt mozgáskorlátozottá vált, beszédkészségét is elveszítette. Egy caritasos munkatársam járt hozzá mozgásfejlesztésben segíteni, és mert láttam, minden találkozás feltölti őt, elhatároztam szóba állok ezzel a Tamás bácsival. Készítek vele interjút arról, honnan fakad az életerő annak ellenére, hogy az orvosok már rég lemondtak róla, mi az a több, amit szavak nélkül ad át a kollégámnak. Levelezni kezdtünk, hisz Tamás bácsi megtanulta a számítógép-használatot, egy ujjal pötyögte nekem a sorokat, és öt-hat kérdésre több oldalnyi feleltben mesélte az életét. A személyes találkozótól megszeppentem, s be is vallottam neki, hogy félek, miként fogok viselkedni, tudom-e majd kivárni, megérteni válaszát egy szemvillantásból, egy felemelt hüvelykujjból. Megnyugtatott levelében, menjek csak nyugodtan, neki is van nyűge, erős érzelmi hatások – még ha örömteliek is – sírást váltanak ki belőle, de Isten őrizz, hogy vigasztalgassam.
Találkoztunk, és kezdtem érteni a kolléga ujjongását, így a riport megjelenése után sem szakadt meg a kapcsolatunk Tamás bácsival. Egyszer csak az állt egy levelében, hogy bizony, életének történéseit ráhagyná az unokákra. Eljuttatná azoknak is, akik hasonló sorsban vannak, hogy erőt merítsenek szavaiból. Átadná tapasztalatait az ápolóknak is, hogy értsék, a beteg elégedetlensége nem feltétlenül vénemberes zsörtölődés. Biztattam, lásson íráshoz, ez már épp elég téma egy könyvhöz. Az elején azt gondolta, ő nem tud könyvet írni, aztán egyszer csak a szerkezetét tisztáztuk le, kialakult a tartalomjegyzék, és fejben már megvoltak a bekezdések is.
Pár nap csend után egy levelet kaptam: nincs értelme a könyvírásnak, ő erről letesz, nincs szükség tehát semmiféle további egyeztetésre. Ment a válasz is: én nem hiszem el, hogy ezt Tamás bácsi írta. Ő nem adja fel még az életét sem, nemhogy egy kicsike tervét. Aki újratanult járni, szavak nélkül is tud beszélni, az nem torpan meg. Hihetőbb, hogy feltörték postaládáját, és nevében valaki más írogat nekem… badarságokat.
Kicsi szünet után új levél érkezett: készen van a kézirat. Aztán képek kerültek a szöveg mellé, írtunk hozzá előszót is, fia keresett nyomdát, és egy napon újra levelet kaptam Tamás bácsitól, benne a hírrel: valahogy hozzám szeretné juttatni a dedikált tiszteletpéldányt. Márciustól mostanáig kötet született. Túlélés Tamás bácsi módjára.
Levélben írta meg azt, milyen volt kézbe venni az életét nyomtatásban. „Egy napra meszelés miatt az igazgató úr hazaengedett. Így a fiam családja körében vehettem át a könyvet. Meglepődtem, örültem, sírtam örömömben… Tamás bácsi módjára. A borítón a rajzot a 13 éves Panna unokám készítette, Isten kezében a nagyapja rolátorral. Tudom, hogy nincsenek véletlenek, Isten akaratból csodálatos napom volt.”
Isten akaratából csodálatos napunk volt július elsején mozgásfejlesztő kollégámmal. Könyvbemutatóra kaptunk meghívót a Szent Erzsébet Idősek Otthonának hármas számú szobájába. Kézbe vettük a dedikált példányt, és a papírzsebkendő-fogyasztás bizonyíték rá, az esemény erős érzelmi hatásoktól sem volt mentes.
Ötven példányban látott napvilágot a túlélési útmutató, jutott belőle családtagoknak, öregotthon dolgozóinak, barátoknak, nehéz helyzetben lévőknek. Ha szólhatna, Tamás bácsi így mondaná el az ajánlóját saját könyvéhez: „Megtaláltam, és a könyvben olvashatod azokat az energiákat, amelyek a túléléshez adták nekem az erőt az Isten, a hit, a szeretet, a szív és a fény által. Szeretném, ha téged is megérintenének, és használnád a mindennapok nehézségeihez, küzdelmeihez és a méltó élethez. Az igazi boldogságot nem az anyagi világ adja, mert az a boldogság múlandó, hanem az önzetlen, feltétel nélküli szeretet. Csak ezt visszük magunkkal. Változni soha nem késő. Szeretettel: Köllő Tamás.”
Balázs Katalin