Ünnepnap a zöldben

„A szeretetre, ami egész nap körülvett, nem találok szavakat” – ez áll egy idős ember beszámolójában a múlt vasárnapi kirándulást követően. A kiruccanás se hosszú nem volt, se messzire nem kellett menni az élményért, mégis több okból marad feledhetetlen. Például azért, mert a Szent Erzsébet Idősek Otthonának nyolc lakóját, köztük négy tolószékest hívott meg a családi hétvégi házba egy ápoló, akinek kiterjedt családja segédkezett abban, hogy a napban kaland, eszem-iszom és nótaszó is legyen.

Dezső Erika, aki ápoló és tréner a gyergyószentmiklósi idősek otthonában, a karantén lejárta óta gyakran hallotta a sóhajtást: de jó lenne kimenni a zöldbe. Annyira erős volt a vágy, hogy a panaszoknak sem maradt hely, pedig bizony a tornaórára járók idősek is, betegesek is és a kórók között némelyikük a szeretethiányt is felsorolhatja. Erika – amint az otthon egyik lakója, olvasóinknak immár jó ismerőse, Tamás bácsi jellemzi – „jól képzett tréner, de hordoz magában egy más tehetséget is, nagyon jól szórakoztat minket a tornaórák lazító pihenőiben. Poénkodik, híres költők verseit olvassa fel. Nemrég azt jelentette be, hogy a hűséges tornaóra-részvevőket elviszi kirándulni Visszafolyóba, a szülei hétvégi házához.”

A bejelentést követően Erika napjait a „vajon” jellemezte: vajon minden rendben lesz-e? Vajon a családtagjai segítenek-e, befér-e a kerekeskocsi az autóba, és a megrongálódott visszafolyói úton mindenkit sikerül-e a tanyára juttatni? És vajon hogyan fogja ott érezni magát a nyolc idős ember? Úgy gondolta, ő vásárol meg mindent, ami egy ilyen alkalomra szükséges jó vendéglátóként, de a meghívottak tiltakoztak, mindenki hozzá akarta adni kicsike pénzecskéjét a költségekhez.

Aztán eljött a vasárnap, amire a kilencven éves Jenő bácsi sorai még sokáig fogják emlékeztetni azokat, akiknek részük volt belőle: „Autókkal indultunk el a Szent Erzsébet otthonból. Nehezen tudtunk odajutni. A tetőn hagytuk a kocsikat, és csak egy rossz Dacia ment tovább a gyengélkedőkkel, akik tolókocsiban ülők. Mi gyalogoltunk a helyszínig két kilométert. Az út nagyon rossz volt, hol fent, hol lent. Amikor megérkeztünk, a családdal együtt fát hasogattunk, tüzet raktunk, egy jó tokányt főztünk. A másik kollégák a miccset sütötték. Szépen ment az éneklés, nagyon jól éreztük magunkat”.

A hangulat kifogástalan volt, az egyik otthonlakó még gombáért is szétnézett, és nem eredménytelenül, a többiek pedig a tennivalókban vállaltak részt a favágástól az ételkóstolásig.

Erika és családtagjai, rokonai mintha saját nagyszüleikkel töltötték volna a vasárnapot, olyan közvetlenek voltak. Tamás bácsi beszámolójában meg is jegyezte: „Csodálatos összetartó család, olyan érzést sugárzott minden tagja, mintha nem először találkoztunk volna. Így tölthettem együtt egy csodálatos napot Erika három generációs családjával, szülők, a gyerekei, és az unokák.” A négy gyerek legnagyobb élménye is Tamás bácsihoz kötődik. Tudják, erős érzelmi hatásokra Tamás bácsi könnyekkel válaszol akkor is, ha határtalanul boldog. A gyerekek rázendítettek a dalokra, Tamás bácsi pedig a sírásra, amitől a lányoknak az az ötletük támadt, hogy a síró bácsit ők megszeretgetik, s ha szólni nem tud hozzájuk, hát türelmesen kivárják, míg ezernyi kérdésükre ezeregy választ ír a telefonjába. Így ment ez, egész vasárnap, a gyerek körülrajongták az időseket, akiknek ennél szebb napot, mint amit Erika teremtett, varázsolni sem lehetett volna.

Hétfőn, hálát adva az áldott napért, összegzett a szervező, felidézve a szép perceket. A leghálásabb családjának volt, hogy ennyire támogatták most is. Elmondta, azt tudta, hogy édesanyja feltétel nélkül szereti, de az jólesett, hogy a rokonok is első szóra teljesítik a kéréseit. A gyerekek jelenlétének örvendett legjobban, hisz számít az, hogy az idősekkel együtt legyenek, tudják, miért kell szeretni, tisztelni őket. Fontos ez azért is, mert így válhat valóra Erika reménye: „lehet, hogy a gyermekeink jobb emberek lesznek, mint mi.”

Balázs Katalin